Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - Almási Márta: Sirató (novella)
c 4! maii /Hárfa Sirató Apám. Emlékszem, igen, már egyre jobban emlékszem, hogy üzentél valamit. Homályos dolog, mi is volt az... ? Várj, igyekszem, nagyon igyekszem rádfigyelni. Apa! Még egy kevés időt hagyj nekem, egy-két percet... vagy órát? Most még kettőt látok mindenből, megpróbálom felemelni a fejem, de megfordul velem a fehér vaságy és jéghideg minden ujjam. Most teszek egy mozdulatot, látod ezt is tudom, de nem érzem. Semmit sem érzek, Apa! Kegyetlen-könnyű és üres minden. Fájdalom? Ugyan! Legfeljebb az éter szaga borzongat még, s aludni szeretnék. Alszom. Lehunyt pilláim alá zárom a töprengést. . . Mit is üzentél, Apa? Lám, a szavakra nem emlékszem, csupán valami NINCS motoszkál bennem, rémlik, egy órával ezelőtt még üvöltöttem a rémülettől, s nagyon gyűlöltelek. Mert üzentél valamit. Nem egyszer. Kétszer. Furcsa. Már mindenre emlékszem, csak a szavakra nem . .. Női arc hajol felém. Fehér fityula alól fekete pihécskék göndörödnek elő, mozog a szája, talán mond valamit, figyelnem kéne, de most sötét lesz ... Jaj! Mínusz ötven fok alá süllyedt a hőmérő higanyszála, a hang is megfagy, nem ér el hozzám. Mozdulnék, akarom, talán sikerült is. Nem érzem. így jó. Lehunyt szemmel. Moccanatlanul. Alszom. Süket csönd, vaksötét. Tudom, hogy most alszom, s azon gondolkodom, mit is üzentél, apám? Szólt valaki? Igen, igen, kinyitom a szemem, csak ne pofozzanak! Mindent úgy teszek, ahogyan mondják, de ne bántsanak! Férfiarc. Kemény, durva vonások, túl nagy, mint egy felnagyított kép. Kérdez valamit, rábólintok. Talán igent mondtam, azt, hogy jól vagyok. De nem, még valami mást is, mert a fityulás nővér előlép az orvos háta mögül, és megfogja a kezem. Érzem. Érzem!! Ösztönösen mozgatni kezdem ujjaim, karomat is meglendítem. Érzem! S már nincs hideg. A hang is elér hozzám. Szól a nővér, csodálkozom. Az ismerős név hallatán pillanatra zúgni kezd a fejem. Aztán értetlenül bámulok, érzem a bárgyú vigyort arcomon. Elmegy a nővér, s én bávatagon motyogom magam elé, amit mondott: „A tanár úr egész héten Baján van, nem tud magáért jönni kocsival. Sajnos, meg kell várnia, amíg teljesen jól nem érzi magát.” A tanár úr ... Baján ... Egész héten Baján ...” Rémülten döbbenek rá, mit tettem, hirtelen felsejlik bennem egy kusza, nyugtalan álom, tehát nem álom volt! Félig öntudatlanul, ösztöneimre hallgatva cselekedtem. Megkértem a nővért, telefonáljon a tanár úrnak, jöjjön értem, fél órán belül otthon kell lennem, mert apám, te üzentél valamit, s tőled nagyon félek! Megkönnyebbülve rágom végig újra a szavakat: „A tanár úr Baján van ....” Nem akarok botrányt. Jobb ez így, hogy a tanár úr nincs itthon . . . Próbálkozom. Minden erőmet összeszedve felülök. Megpördül az ágy, aztán lassít, kellemes-émelyítőn hullámzik velem. Gyerekkori hintázásra emlékeztet, semmi vész, ez már tűrhető. Haza kell mennem. Otthon senki nem tudja, hol vagyok. Legfeljebb te sejted, apám! Kapaszkodnom kell. Minden közeli tárgyat elkapok, így könnyebb. S vigyázok, nehogy észrevegyen valaki. Én most szökni fogok. Ezt is tudom. Élek. Ott a mosdó. Hideg vízsugár a nyakamba ... 23
