Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - Simonyi Imre: Kettőnk ügye (vers)
(mi rég többe van, mint amennyit ér) egy áron-aluli végeladáson — Ha elfogynál, miként a türelem — S ahogy ábrándonként fogy a valóság — Mint tébolyultból fogy az értelem — Mint lassan gyógyulóból fogy a kórság — Ha elfogynál, igen, az volna jó. — Mint a vászon ... — S a torokszorító tizenkettedik órán a remény ... Vagy: mint a tébolyban az értelem — Vagy: mint benned én — ahogy jeltelen ... S ahogy e vers elfogy pennám hegyén ... I I Hogy voltál! — Hogy lehettél volna drágám! Sehogy mégsem voltál! — S hogy mégis lehettél! (így számlállak a kétely variánsán.) Szerethettél volna! — S mégsem szerettél! S hogy szerettél is! — De nem szerethettél! (Megvetett vágyam, ím vetetlen ágyán fetreng már közönyödnek.) — Levetettél. Engem vetettél le! — (Szoknyád hiányán sem pirulhatnál ilyen meztelen!) S amid még megmaradt belőlünk: — pállott rongyként most hét év emlékét riszálod ... „Emberszabású Asszony” — hogy tehetted! — „Te Enyhítő Körülmény” — fertelem: hogy vélem e rangod is levetetted. 12 Az, hogy már megint minden elveszett! Ezt érezni és elviselni drágám szüntelen! — Sorsom annyi kis hiányán egyre szenvedni ezt a teljeset! Újra, s mindig! — így egyre újuló lenni a kínban! — így egyetleneggyé fertőzni: — égő egyetemes sebbé — annyi volt horzsolást! — Fogyatkozó öröm, fagypontig dermedt remény és a hasadt öntudat bomló maradéka a bonthatatlan tudatos egészen: rajtad kényszerül immár számbavenni: — te vagy a mérték, hogy már megint mennyi — hogy már megint minden a veszteségem. 13 Hogy „már megint” s hogy „minden”... — Ez a pánik, ez a torz katasztrófa-hangulat (mint deportáltat mikor sorbaállít az önkény) ily gyászos alakulat 18
