Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Csoóri Sándor: Faltól falig
jelzett írói-alkotói portrékat. Első kísérlet, első feldolgozás, sajátos módszer. Gyakran úgy tetszik: egyesíteni látszik pl. Turczel Lajos és Csanda Sándor, egymásétól alaposan eltérő, de ugyanarra a célra koncentrált módszerét. Bori Imre esetében — ismételjük — különösen figyelembe kell vennünk az „izmusok” iránti kivételes fogékonyságát. Ez színessé is teszi könyvét, azt a képet, melyet a szóban forgó évtizedekről nyújt. Megértjük a kísértést is, amely kerülgette őt: minél teljesebb képet adni ezen évtizedekről, s minél sokrétűbben kibontani a képet, amelyet oly kevéssé ismerünk. Mégis, azt kell mondanunk: e törekvés és szép igyekezet a visszájára fordul. Kiváltképp, amikor a „nagyokat”, az erjesztőket, a munkásságukban sokfelé tekintőket jellemzi (Sinkó, Csuka, Szenteleky, Tamás István stb.). Elemzései — a kép egészét tekintve — zsúfoltak e helyeken. Néha kissé fárasztóak is. Néha úgy érezzük: a portrék ezek nélkül is teljesek lennének; a tabló ily jellegű és részletességű elemzések kerülésével is az egész benyomását keltenék. így inkább illusztrálnak — ilyen méretekben és zsúfoltságban. Bori Imre eme törekvését, szándékát még az is kevéssé menti, hogy egy- egy írói portré bevezetésében — kellő irodalomtörténeti nagyvonalúsággal — valamelyik kortárs magyar íróhoz, költőhöz (Tóth Árpád, Kassák stb.) hasonlít. Azt kérdőjelezzük meg: egymás mellé illenek-e mozzanatok — ti. egyfelől az összehasonlításban egy „elegáns” mozdulat, másfelől a nehézkesnek, végeláthatatlannak tűnő elemzések részletei — egy összefoglaló monográfiában? Mintha Bori Imrét korábbi köteteinek elemzései kísértenék — túlzott mértékben. Csakhogy míg ott és azokban (Radnóti, Két költő, Eszmék és látomások) helyénvaló volt az ily mértékű elemzés; emitt, átfogó törekvésekről lévén szó — kérdéses azok jogossága. Még egy mozzanatra szeretnénk a figyelmet irányítani. Az 1920-as években, azon évtized elején az irodalom elvi megfogalmazásával, az avantgarde-mozgalommal több cikk is foglalkozott a Vajdaságban (pl. Törekvések és irányok a modern művészetben, vagy Haraszti Sándor cikke: Irodalom — 192 2. stb.). A magyarság új helyzetéből fakadóan fogalmazzák meg a szerzők e cikkekben az irodalom feladatát, célját és — rangját. Fábry Zoltán ugyanezen időben Csehszlovákiában (!) Irodalom és magyarság (1923.) címen írt — lényegében — programadó cikket, s még egyéb, ahhoz hasonló írást. Lehet, sőt valószínű, hogy nem is tudtak akkor egymásról; tehát az egymásról-nem-tudás egyidejűségéről van szó, akkor, amikor eszmeileg, szellemileg — a valósággal összhangban, abból következően — ugyanazon problémákkal foglalkoztak. E törekvéseknek lényege (akár Csehszlovákiában, akár Jugoszláviában fogalmazták meg azokat): a cselekvő irodalom. Ennek bemutatása — jugoszláviai — vajdasági érdekűén — Bori Imre érdeme, aki annak az irodalomnak, mozgalmaiban és egyéni pályaképekben, portrékban mindezt nagyon szépen kimutatja. Ha az imént a teljességre való törekvésében a túlzott részletezést kifogásoltuk, ehelyütt viszont szóvá kell tennünk: könyve kiemelkedő érdemei közé tartozik az igen alapos filológiai tájékoztató, amelyet az egyes fejezetek, illetve portrék végén nyújt. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert Bori Imre ezzel — végeredményben — teljessé tette a jugoszláviai magyar irodalomról nyújtható képet, szinte már szintézist is nyújtott; feltétlenül alkalmas művet arra, hogy megfelelő időben szintézist írjanak. Ezzel a művével Bori Imre az elengedhetetlen analízist is elvégezte. KOVÁCS GYŐZŐ Csoóri Sándor: Faltól falig Jó „kérdőjelek” Csoóri Sándor nemrég megjelent prózai kötetében, a Faltól falig címűben van a Kérdőjelek c. írása. Egyik bírálója rosszallóan jegyezte meg, hogy Csoóri írásaiban sok a kérdőjel. A költő, aki szociográfiát, költői prózát, filmet írt a „megszokott” versek helyett, — vállalja a kritikus bíráló szavait. Igen, Csoóri az az író, aki kérdez, aki számít a válaszra, aki „össze akarja kötni a múltat a jövővel, a titkot az értelemmel — épp a kiegyenesített kérdőjeleket fektetve el hídpadlónak.” Petőfi is kérdezett a Nemzeti dalban is, A nép nevében c. versében is. „A kérdőjel itt is olyan szélesre tárja a történelmet, amilyen szélesre csak a forradalom képes.” Csoóri vállalja a kérdezők nyugtalanságát, őrt álló, várakozó szerepét. Ő a jó kérdezők közé tartozik. Kérdőjelei valóban „jó kérdőjelek”, melyek elűzték a „közömbös” vesszőket, pontokat, pontosvesszőket sok mondata végéről. Csoóri küzd irodalmunk elszürkülése, „kiegyensúlyozottsága” ellen. Szenvedélyes kérdésével írótársaihoz fordul: hol van műveik izgató kíváncsisága, felfedező ereje, a nagyság jelei? (A hatvanas évek elejének nagy irodalmi eredményeit kéri számon, példáként idézve többek között Juhász Ferenc és Nagy László „lenyűgöző verskatedrálisait”.) ..Az a bizonyos trombitaszó, melyet Darvas oly biztatónak, lelkesítőnek hallott azokban az években, mintha a föld alól hallatszana, egyre mélyebbről, egyre rekedtebben.” Igaza van Csoórinak, mikor azt kérdezi, hogy miért nem a szembenézések 92
