Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 4. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Sorsok a homokon

földjén legeltetik. Mindezt egy olyan időszakban rótták a tanyai lakosság terhére, amikor a háztáji gazdaságok szerves és műtrágya, növényvédőszer, takarmány és kisgép ellátásával szervezetten senki sem foglalkozott, sőt az téeszek talajerő mérlegét is elsősorban a háztáji gazdaságok szerves trágya termelésére alapozták, viszont minden támogatást megtagadtak tőlük, hogy azon a talpalatnyi földön minél többet tudjanak termelni.

Az ilyen külső gazdasági kényszer alkalmazása a tanyák mielőbbi gyors felszámolása érdekében hamarosan balul ütött ki. A tanyák, — ha nem is minden megrázkódtatás nélkül, — de kibírták ezt a néhány éves átmeneti időszakot. Igaz, hogy eközben úgy a közös, mint a háztáji gazdaságok elég súlyos anyagi károkat, mert a parasztok munkaidejük nagyrészét a háztáji művelésére fordították — bár annak hiányos anyagellátása miatt a reálisnál kevesebb termést tudtak elérni és az ültetvények felújítását is elhanyagolták, — de a közös is nagy veszteségeket szenvedett főként a munkaerő- hiány miatt.

Az ésszerű felismerés szerencsére hamarosan utat tört magának. Kialakult a részes művelés, a termésátlagok alapján történő premizálás rendszere. A háztáji földek már nem családonként, hanem dolgozó tagonként és a teljesített munkaegységenként adták. Mindez jobban vonzotta a parasztságot a közösben vállalt munkára és egy helyes munkamegosztás alakult ki a közös és háztáji tevékenység között. Itt tartunk jelenleg. Mindezek alapján egy kicsit igazolva érzem akkori önmagam, amikor abban a kiélezett vita-légkörben annak a szerény meglátásomnak adtam hangot, hogy „ne elhamarkodva” nyúljunk a tanyakérdéshez, mert az ilyen „hübelebalázs” munkára már sokszor ráfizettünk.

Mindezt csupán bevezetőnek szántam, mert úgy érzem, ha ma már más gondok, bajok is sürgetnek a munkára és cselekvésre, azért okulhatunk még belőle. Mindössze alig hat év alatt ugyanis olyan alapvető változások következtek be ennek a kérdésnek a megítélésében, amelyet akkor, azt hiszem, senki se mert volna remélni. A tanyák fölül, igaz, még ma sem ültek el a viharfelhők, de itt-ott azért már átragyog a biztató, a szép időt jósló napsugár is. Ilyennek tartom a mi homoki területünket, ahol talán a leghamarabb indult meg ez a derülés. Itt előbb kényszerítette ki az élet a tanyák gazdasági jelentőségének felismerését, hiszen e nélkül a legintenzívebben fejlett Duna— Tisza közi szőlő- és gyümölcskultúra ment volna veszendőbe.

Ez a debreceni vita — mégha akkori hozzászólásom minden sorát ma is bátran vállalom — az én számomra is szolgált néhány tanulsággal. Elsősorban azzal, hogy felismertem: a tanyarendszer a közfelfogással ellentétben nem egy egységes települési és gazdálkodási forma. A mi homoki tapasztalatainkat egyszerűen nem adaptálhatjuk a tiszántúli viszonyokra. De továbbmegyek: nemcsak a Hajdúságra, hanem a Nyírségre, vagy Békésre sem. Először nem értettem, hogy az én homoki vidéken szerzett tapasztalataim — nevezetesen, hogy a tanyarendszer itt még nem egy halódó települési forma, sőt errefelé még vannak fejlődő, épülő, szépülő-tanyák is, amelyeket bármely város befogadhatna —, miért váltott ki olyan heves ellenkezést egyes hajdúsági szakemberekből. (Persze nem vagyok naív, tudom — és akkor is tudtam —, hogy ebben a heves ellenkezésben volt egy nagy adag túlzott lojalitás is, no de nem mindenki szereti, hogy bátor szókimondásáért a „fejét vegyék” egy ilyen vitában.)

Néhány gátló tényező

Csak később, az alföldi városfejlődés sajátos útjainak felismerése kapcsán jöttem rá arra, hogy az egyes tanyarendszerekben is a kiskunsági, a hajdúsági, a békési és nyírségi gazdasági fejlődés sajátosságai tükröződnek. Ezek között természetesen vannak közös

45