Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 4. szám - ÉLŐ MÚLT - D. Bognár Katalin: Gozsdu Elek (1849-1919)

Különös ember „A veréb” tanítója, aki a dilettáns költők önhittségével megveti az egész világot; és Pudzikovszky Tádé, az országutakat járó kiszolgált ulánustiszt.

Van novellái között egy olyan csoport is, ahol könnyebb, derűsebb képet fest. Ide tartoznak a „Márta”, „Magdolna”, „Eliz”, „Pünkösdi királynő”, „Őszi eső”, „Sámson madara”, „Az arany páva” című novellák, és mások. Ezek gyakran csak hangulatképek, portrék, karcolatok. Változatosabbak, de nem érik el az előbbi csoport színvonalát.

Gozsdu különcei a magyar társadalom jellegzetes figurái. Tipikus a pusztuló arisztokrácia, a züllött dzsentri, a bürokratikus hivatalnok-sereg rajza. Gozsdu látja a problémákat, ismeri azt a magyar társadalmat, ahol — a néma apostol szavaival élve — „Két óriási tábor áll egymással szemben. Egyik, amelyik lop, rabol, öl, mert éhes, a másik kenyérelégségben kövéren hirdeti, hogy a lopás, rablás, gyilkosság bűn, melyet nemcsak az uralkodók nevében működő rabtartó bíróságok, de a másvilágon, a fellegek felett trónoló örök bíró is büntet

.............Hazugságra van építve a ti társadalmatok kártyavára. Azt mondjátok, hogy a társadalom alapeszméje a szeretet. Nem igaz. Az önzés. Az ősi társas ösztön elvét meghamisítják, módosítják a szeretet tanával. Az erény és bűn fogalmára, mint alapokra építik a forradalmak által megingatott társadalmat, s fennen hirdetik, hogy ez a forma a legalkalmasabb az általános boldogság elérésére.”

Gozsdu rokonszenvvel ábrázolja a népet. Éppúgy, mint Justh, a századvég másik tehetséges novellaírója, Gozsdu is afilozofáló, a tolsztojánus parasztot rajzolja meg, a bölcs parasztot; jóindulatú leereszkedése mellett azonban van valami tisztelet, csodálat az egyszerű paraszti bölcsesség előtt.

Gozsdu nagy figyelmet szentel a szerkesztésnek, bár éppen ebből a szempontból bizonyos egyhangúság jellemzi a novellákat. Elbeszélései rendszerint keretesek, melyben az író rendszerint találkozik hősével, aki aztán elmeséli életét. Maga a történet is azonos séma szerint zajlik: a hős hisz valamiben, céljai vannak, majd kiábrándul, pesszimista és magányos lesz, s mintegy önmaga igazolására alakít magának egy filozófiát.

Vannak olyan novellái, melynek cselekménye sincs, csak hangulata; ezek már a nyugatosok hangulatképei felé mutatják az utat (Őszi eső, Ultima ratio). Ez a hangulati hatás szorosan összefügg a természetábrázolással. Főleg a novellák elején találunk Turgenyevre emlékeztető, finom, impresszionista tájképeket, melyek rendszerint borongós hangulatúak.

Stílusa mindig egyszerű. Prózájának a gondolat ad ritmust, költőiséget. Sajátosan intellekzuális novellák ezek. Stilisztikai szempontból vegyes kép áll előttünk. Találunk nála realisztikus jellem- és társadalomábrázolást, impresszionista tájképeket, naturalista és szecessziós részleteket.

1908-ban új műfajjal, a drámával jelentkezik (A félisten). 1911-ben írja másik drámáját, a „Karrier”-t.

Novellát már keveset ír, a korábbiakat jelenteti meg más címmel. Ügyvédi pályája elvonta őt az írói munkásságtól, kapcsolatai az írókkal, szerkesztőkkel meglazultak. Visszavonult szecessziósán berendezett temesvári otthonába, lemondott nagy ambícióiról. Mintha csak őt hallanánk „A félisten” Giorgioneján keresztül: „Az álmok eltűntek, én megismertem az életet és nincs örömöm benne . . . Az élet fáj.”

Gozsdu máig sem kapta meg az őt megillető helyet és elismerést. A felszabadulás óta két kötete jelent meg: 1955-ben a Nemes rozsda, 1969-ben a Köd. Ez utóbbi az író halálának ötvenedik évfordulójára, Ács Margit tanulmányával.

Remélhetőleg a „Köd” eléri célját, és a szélesebb olvasóközönség körében is ismertté teszi Gozsdu Elek nevét. Megérdemli a figyelmet.

43