Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT - Tarján István: Akik nem kímélték magukat a proletárdiktatúráért

Két hét múlva Kistelekre szólított bennünket a parancs, ott töltöttünk csaknem egy hónapot. Én a postára kerültem telefon-ellenőrnek.

Egyszer hajnali 3 óra tájban Szegedről kérték Csanyteleket, s a beszélgetők közt a Vörös Hadseregről volt szó. Érdekelt, hogy mit mondanak rólunk, ezért nem kapcsoltam szét a vonalat. Megtudtam, hogy Szegeden szervezkednek az ellenforradalmárok, s Kiskunfélegyháza irányába akarnak támadni. A Tanácsköztársaság ellen a parasztság fellázítására is törekednek.

Ezt azonnal jelentettem zászlóaljunk parancsnokának, aki riadót rendelt el. Sándorfalvánál két- három hétig megszállva tartottuk a demarkációs vonalat, de mert nem történt semmi, visszatértünk a félegyházi kaszárnyába.

Nemsokára úton voltunk ismét. Most a Felvidéken, Léván vagoníroztunk ki. A 15-ös Bácskai Vörös Ezred azonnal megkezdte az előrenyomulást Körmöczbánya irányába. A más csapattestektől visszafelé jövő sebesültek azt mondták, hogy ha egy héttel előbb érkeztünk volna, már Prága környékén verekednénk a cseh burzsoázia zsoldosaival.

Menetközben a zászlóaljunk baloldalát biztosítottam a szakaszommal, negyven emberrel. Két domb között egy fél kilométer széles lapályban haladtunk észak-nyugatnak. Rövid idő múltán egy 50—60 katonából álló cseh előőrsre bukkantunk. Tüzet nyitottak ránk, amit hasonlóképp viszonoztunk. A szakaszom megpróbálta bekeríteni őket, de észrevették szándékunkat, s elmenekültek a dombok között.

Körmöczbányára nem vonulhatott be az ezredünk, az antant parancsa megállított bennünket. Vissza kellett térnünk Lévára. Egy-két napig ott tartózkodtunk, s csak annyi történt csupán, hogy az utolsó reggelen a város terén felsorakozó harmadik zászlóaljunk felett megjelent egy cseh felderítő repülőgép. A katonák karabéllyal lőni kezdték, de nem tudták leszedni.

Amikor vonatoztunk vissza Félegyházára, számosán zúgolódni kezdtek. Masírozunk délnek, északnak, s bár ott az ellenség, a szerb király serege, a franciáké, a cseheké, mégsem harcolunk ellenük. Kifakadásainkra sokféle magyarázat elhangzott. A többi közt ez is: Még növelni kell a Vörös Hadseregünk erejét, hogy meg tudjon birkózni a szélrózsa minden irányából támadó ellenséggel. Hej, ha a fiatal szovjet állam vöröskatonáival kapcsolatot teremthetnénk! De mondták, annyi oldalról támadják az ő hazájukat is, hogy képtelenség egyesíteni erőinket.

Nemsokára megtudtuk, hogy mi, a 15-ös Bácskai Vörös Ezred katonái is, harcba szállunk a román bojárok Tisza felé nyomuló csapatai ellen —, miközben ott vannak hátunkban a hazai bitangok, s több külső hatalom zsoldosai.

Ezredünk az iparos emberekből nyolcvan főnyi, két szakaszból álló műszaki századot hozott létre. Kelemen Béla százados volt a parancsnokunk, Tukarcs Károly hadnagy a helyettese. Én lettem az első. Segesvári Károly pedig a második szakasz parancsnoka. A legénység nagyrésze bácskai volt, de több kiskunhalasi vöröskatona is hozzánk tartozott. A már említett segesvári szakaszvezetőn kívül Csorna István, Csapi Lajos, Németh Lajos.

Július első hetében Csongrádon gyülekeztünk. A templom melletti iskolában szállásoltak el bennünket. A város alatt öt-hat hajó állt a Tiszán. Mivel nagy volt a víz, egészen a gátig elöntötte az árterületet, hajóhíd építésére kaptunk parancsot. Ennek elkészülte után hallottuk, hogy katonáinkat a hajók viszik át a Tiszán támadásra. Kompjárat is volt a folyón, annak biztosításához mi adtunk embereket. Odaát, a Kőrös partján is volt a Vörös Hadseregnek egysége.

A románok Szentesen tartózkodtak. Július 10. körül ezredparancsnokunk, egy őrnagy, s a törzskarból öt-hat tiszt, átment a túlsó partra. Éppen a kompnál voltam, s azt mondták, terepszemlét tartanak, mivel támadás előtt állunk. Nem kételkedtünk bennük. De nem jöttek vissza, hanem a románoknak elárulták támadási tervünket.

Másnap az ellenség tüzérsége lőni kezdte a hajókat, s mind el is süllyesztette. Ezt a gáton hasalva néztem könnyes szemmel. Több gránát a városba is becsapódott. Egy az iskola udvarára is esett, s megölte negyven éves kapuőrünket, a bácskai születésű Balogh Ferencet. Még hárman megsebesültek, akik közül egy bajtársunk a kórházban meghalt.

Nyomban harcállásba helyezkedtünk a támadáshoz. A tiszai hídhoz egy rohamszázadot vezényeltünk. A 32-es pesti zászlóalj és a műszaki századunk is ott teljesített szolgálatot. Utóbbinak az volt a feladata, hogy pótlásnak építsen gyaloghidat a híd románok felőli oldalán, mivel az négy-öt méter hosszan fel volt robbantva. Aztán a harcoló csapatokat kellett lőszerrel ellátnunk.

Sajnos, a pontos dátumra nem emlékszem, úgy július 25. körül, hajnali háromkor, megkezdtük a támadást. Én előbb tíz emberemmel elhelyeztem a gyaloghidat, miközben a mieink ágyú- és géppuska- tűzzel fedeztek bennünket. A románok is eszeveszetten lőtték a hidat. Többször hasra kellett vágódnunk. Egy ízben egy halott vöröskatona mellé dobtam le magam. Ki volt már hűlve, jóval korábban érte a halálos lövés.

Alig helyeztük el a gyaloghidat, a rohamszázadunk máris átrohant rajta. Nyomában a 32-es katonák rohamoztak. Az első sebesült egy bácskai fiú volt. Embereimet visszaküldtem a századhoz, lőszerért.

33

3