Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 4. szám - Turcsányi Ervin: Tanyai évszakok

feleletek, ködösen néznek a szemek, csetlő-botló lépések. Mit lehet tenni? A szülők ellenségesek, ha az alkoholról esik szó. Beavatkozást látnak életükbe, saját bűneik tetemrehívását; sündisznópózt vesznek föl. Zárt ajtók fogadnak. Közben gyűlnek a viharfelhők. Egy hetedikes fiút úgy találunk az iskola előtt reggel, hogy félig fagyottan tudja csak elvacogni: éjfél óta itt kuporog, részeg apjuk kikergette baltával a családot, s egy szénaboglyában kerestek menedéket édesanyjával, de nem bírta ott tovább.

A tehetetlenség nyomasztott. Megkeseredett, lezüllött embereket termel a tanyavilág? A szél, a sár? A magány, a sikertelenség? Valami furcsa gyökértelenség: a régmúlt menekülne a modern világ elől, társadalmilag légüres teret keresve és találva a tanyák között?

Ez a hetedikes fiú eddig szinte galamblelkű gyerek volt. Egyszer még az év elején elkaptam, s minden tiltakozása ellenére alaposan megmosdattam. Bizonyára nyár óta ez volt az első lavór víz, amit látott. Ezt csalhatatlanul elárulta az egyre fokozódó bűz, ami belőle, ruháiból áradt. Ettől fogva különös változáson ment át: tisztálkodni kezdett. A iegkisebb piszkot sem tűrte meg magán, órák alatt körmeit pucolta, a szünetekben a kút állandó vendége lett. Megértettem: ösztönösen megkapaszkodott a tisztaságban, mint az emberi tartás egyik külső és belső forrásában, ezzel kicsit fellázadva az otthoni viszonyok ellen. S hogy ebben nekem is részem volt, azzal fejezte ki: mindennap hozott egy piros jonathán almát.

Ez a kis fiú az emlékezetes naptól fogva újra nem tisztálkodott. Valami összetört benne. Először csak szomorú lett. Néhány hétre rá hányaveti, mint akit megmérgeztek a felnőtteknek szóló lelki fintorral. Szinte undorodott az idősebbektől, akik nem tudják megváltani, megvédeni.

Az ősz egyik utolsó napján rettenetes dolog történt. E fiúcska valamelyik bátyja, aki egy közeli tanyán élt, megölte nagyszüleit, a legkegyetlenebb módon, majd rájuk gyújtotta a házat. Vajon miként vélekedik erről az esetről az én hetedikesem? Elítéli? Vagy ... De erre gondolni sem mertem.

Az osztály előtt — külön tanyaépület volt — nagy csoport nyüzsgött a fiú körül. Mesélt. Csillogó szemmel, büszkén . . .

Hát ilyen is volt. Talán már nincs . . . Vagy kevesebb ... Ki tudja?

Tanyai tél

Bezárkózik egy világ. Mi — tanítók, tanárok —, akik nem nyughatunk, nekigyűrkőzünk a térdig érő hónak, e puha iszonyatnak. A buszmegállónál, a dűlőút torkolatában szűz, hófehér országút olvad a határba. A holdfény sem sápadtabb az ólomszürke, fellegtemette napvilágnál. A tüskés sövények, mint szögesdrót akadályok görbédnek, s szinte félve lesünk mögéjük: nem szökellnek elő a múltból színrelépő ellenségek?

Már jönnek is! Egy vert sereg. Néhány töpörtyű surmók bukdácsol a fuvolázó szélben, nyakig fehéren, kicsit reménytelenül, kétségbeesetten, bennünk látva a felmentő csapatot. Nem bírnak a hóval, majd belefulladnak. Már kiabálnak, lengetik karjukat. Tudomásunkra hozzák: nagy bajban vannak, elsősök, kicsik, ők nem tehetnek róla, maradnának az ülepükön, dehát kötelesség is van — a tél pedig minden fortélyával összeesküdött ellenük, s hát bizony vereséget szenvedtek.

Mi, akik 40—45-ös lábbal járunk a világban, s így hát igen tekintélyes emberek vagyunk, tudjuk a kötelességünket. Kiszabadítjuk a hó fogságából az elsősöket. Csapást vágunk nekik, s ők fellélegezve baktatnak mély nyomunkban a távoli iskola felé. (Ti, akik fanyalogva lépitek át e küszöböt, gondoljatok azokra, akiknek ez a menedék: menedék a hideg, a szél, a hó — s olykor az otthon elől) Kis szívességet tettünk nekik, ami nem is szívesség a szó legszorosabb értelmében, hiszen nyomainkat mindenképp az utánunk jövők elé raktuk, de ők bennünk a felmentőket látták, s nagyon szerettek érte minket.

Hogy mennyire, azt csak másnap értettük meg.

A busz megállónál hasonló kép fogad, mint az előző nap, a szél összekúszálta a hevenyészett csapást. Kezdődhet az egész elölről. Keressük az elakadt, elesett csöppségeket. Sehol egy lélek. Hát gyerünk.

Ekkor az egyik sövény mögül orvul ránk támad egy csapat kis ördög. A fagy csókja pirosán ég arcukon, a szemükben nagy, tiszta csillagok fénylenek. Négyen-öten húznak egy szánkót, s meginvitálnak bennünket egy kis sétautazásra. Érezzük: túl nehezek lennénk a kis póniknak, de elutasításunkkal nem sérthetjük meg kis barátainkat. Menekvés úgysincs. Megragadnak és a szánkókra gyömöszölnek bennünket. S aztán usgyi! Repül a szán! Egyikük még kis csengőt is kötött a nyakába. Vígan trappog- nak. Majd megfeszülve kaptatnak. Végül lihegve loholnak. Félúton helyet cserélünk. Ekkor érezzük meg: nem is lebecsülendő erőfeszítésbe került az elsősöknek elragadni bennünket, mint süvölvény táltosoknak.

S mi hálásak lehetünk a megtiszteltetésnek, amelyben ritka kiváltságosokként részesültünk. Az elsősök megajándékoztak bennünket tiszta szeretetükkel, kis karjuk erejével visszarepítettek bennünket, fáradt felnőtteket a szinte elfelejtett gyermekkorba. Sőt, merném mondani: néhány percre belevarázsoltak minket a mesevilágba.

31