Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Lázár István: A hiba (novella)
Jláaár Ojitoán A hiba Igen, minden bűnöző, vagy hogy ne használjam itt ezt a terhelő szót, ami már önmagában ítélet, minden tettes elkövet valami apróbb-nagyobb hibát — mondta halkan a nyomozó. — És ezért csak akkor menekül meg, ha mi is elvétünk valamit. Ha hibázunk, mint ő. Hiszen ugyanúgy emberek vagyunk. Azt is mondhatnám: tettesek. Tettesek, ellenkező előjellel. (És most a nagy tévedés története következik, a nagy mulasztás históriája, amiből talán justizmord, hibás ítélet is következett, gondoltam, mert nem szokott ilyen halkan beszélni, ellenkezőleg, nagyon is magabiztos, amikor a sikeresen lezárt ügyekről beszámol. Elmeséli hát, reméltem, a szenzációs bűnügyet, amit nem sikerült kinyomozni, ami büntetlen maradt. Aminek a tettese itt jár körülöttünk, és vigyorog magában; büszke, és talán még annyi esze is van, hogy abbahagyta, hogy nem kísérti többé bűnnel a sorsot. Mert akkor ő, törvényszerűen, ismét elkövet valami hibát, és nemigen remélheti, hogy a rendőrök is éppen az ő ügyében hibázzanak ismételten.) De a legkülönösebb ügyben, amiben valaha is dolgoztam — folytatta a nyomozó —, a hiba egészen más volt, mint amilyeneket mi bármikor is tapasztalunk, akár a tettesek, akár az ellen-tettesek, a kollégák részéről. Ha úgy veszem, a tettes által elkövetett szakmai hiba volt, legalábbis majdnem biztos, hogy az. És egy ember életébe került, két másik emberéletet pedig tönkretett, hogy szinte jobb lett volna őnekik is meghalni. De nem könnyítette meg a dolgunkat. Hogy is könnyítette volna, amikor a hiba maga volt a tett? S ezzel már a megfejtést is a kezetekbe adtam, aminthogy nekünk is a kezünkben volt kezdettől fogva, vagy legalábbis elég hamar, csak éppen sokáig nem tudtunk vele mit kezdeni. Amikor a helyszínre érkeztünk, mintha még semmi sem történt volna ott azóta. A szobába alig lehetett úgy bejutni, hogy neki ne ütközzünk a testnek. A kerületiek, akik kihívtak minket, mert az eset túlhaladta hatáskörüket, maguk is kívül maradtak, fegyelmezetten, hogy minden bolygatatlan fogadja a különleges csoportot. Kintebb két szomszédasszony az anyát ápolta.-— Talán jobb, ha nem altatom el — mondta az orvosunk. — Bármelyik percben szükség lehet rá, hogy kérdezzetek tőle. Másként pedig nem lehet most segíteni rajta. Az apa pedig, aki felfedezte a dolgot, és elment a rendőrségre is, jelenteni, tenyérbe hajtott fejjel ült a fürdőszobában, és ha kérdezték, úgy válaszolt, hogy nem emelte fel a fejét. Ha most rejtélyt vártok, a szó logikai értelmében, azt kell mondanom: nem ez a fontos. Igaz, nem tudtuk rögtön, hogy mi történt, csak vizsgáltuk a szobát és új és új kérdésekkel tértünk vissza az apához és a családdal kapcsolatot tartó szomszédokhoz, amíg minden megvilágosodott. De az egész tragédia félelmetesen egyszerű volt; igen, félelmetesen, ez a helyes szó. Egyszerű? Ezt pedig úgy értem, hogy — visszagondolva rá — semmi homály nem maradt körülötte, a mi szokásos bűnüldöző gyakorlatunk szemszögéből nézve. És hogyan nézhetnénk mi egy tizenöt éves fiú halálát — hogy végre kimondjam: kötél általi halálát —, mint tanult mesterségünk és kialakult bűnügyi gyakorlatunk szerint? — Nyilvánvaló, hogy csak két esetet vehetünk számításba — mondta, tulajdonképpen feleslegesen, az őrnagy — vagy öngyilkos lett, vagy megölték. Doktor? Egy pillantás a halottra bárkit meggyőzhetett, hogy az utóbbi eset szinte kizárt. De ez a „szinte kizárt”, ez nálunk roppant keveset ér, majdnem semmit. A kizárás, ha csak lehet, abszolút legyen. És: mindenkinek megvan a maga dolga, azt végezze el. — Dulakodásnak semmi nyomát nem mutatja a test — mondta az orvos. — Márpedig ide csak . . . — Előfordult már, hogy valakit elkábítottak és öntudatlan állapotában akasztottak fel. — A fejen ütésnyomot nem látok. — Kigombolta a fiú ruháját. — A szívtájon sem. — Kábítószer? A feleletet az őrnagy maga is tudta. Azt csak a boncolás mutathatja ki. Borzongtok? Én is borzongtam, már a puszta látványtól is. De hát nem ez volt az első eset, amióta a csoportban vagyok; zilált lelkű kamaszok elég gyakran próbálják magukat megölni, és ez, sajnos gyakran sikerül is nekik. Többször, mint a megcsalt arák és hitvesek buta kísérletei pár tubus gyógyszerrel. Először tehát az okot kerestük. A szokásos okokat: rossz bizonyítvány, szerelmi csalódás, apai pofon, valamilyen hő kérés elutasítása. Én az utóbbira gyanakodtam. Mert elkényeztetett gyerek volt, amilyen kevés akad már mostanában. S aki tudja, hogy vakon szeretik, könnyen elvéti a mértéket. 20
