Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Hatvani Dániel: Belvárosi délkörök (vers)
delejes dobpergésbe fúlnak szirének viperák vetkőzőszámai ingerel a táncra bőrtokot vedlő tekeredés gyerünk apafej dobd be a tested a polgárok nyápic-nyüzsgésébe szikrázik művi gyönyör rituálisan metszett poharakban ólom-mennyből immár leereszkedett a hírlap-isten elkelt az utolsó példány is mert megjelent a megjelent a mi jelent meg tán az utcaseprő foszforeszkáló mellényében az Astoria pultja előtt vaslapátját a plüssnek támasztva amint kiselőadást tart a lócitrom információ-hordozó szerepéről vagy tán az Eufrátesz lábához kikötött négy angyal jelent meg rázzák láncaikat a homokbuckák között szél lapozza a Jelenések Könyvét Anka János újtestamentumi lándzsáktól átvert zaklatott agyában ott Kéleshalmán földputrija tetején tökindák villámlanak az Antikrisztus ostoraiként girhes táltosa itt szál el felettem meteor-patái sisteregnek hírt hozva a tanyák villany-emóciók nélküli bolygóiról melyek lakói innen számkivetett árnyék-lényeknek látszanak s csak mint sziluettek lengenek a szellem ritkított légterében és sajnálni illik őket a sanyarú sorsú sivatagiakat küldjünk hát nekik slágert a megértő mosoly hullámhosszán az áhítat szivacsába felitatott táncosrevűt bamba bűnügyet ó hogy hánykolódik e haza a szarvas-csillag sokágú agancsán micsoda futásnak eredt az idő szétzilált nádtetők csapódnak csővezetékhez villogó vasszerkezethez mütyűrös műszerfalhoz fém-erdő zeng-bong vijjog lángvágó kasza suhint ím lába nőtt az utaknak is hurkolódnak fel és alá ősgyik ezüst-csontváza az Erzsébet-híd most emelkedik a vízből lépkedek roppant csigolyáin félek bordái összeroppantanak pengetem rajtuk ujjaim és dúdolom a dalt a sárga tengeralattjáróról magam sem tudom miért már emelkedem a zajgó zűrzavarból bár sajgó bokám még a fény-reklám ritmusára lüktet fogódzom szőrmék harisnyák hínárjába cipőszalonok koráll-szigetén akad fenn tekintetem s elmarad mellőlem a kese szatír ki magányos nőket szólongat le mindhiába szagos bendőjű sárkány a Váci-utca kinyújtózik végre fogait belémvájta merülök felfelé mégis hogy áramsújtásába vonjon a gránit-tisztaságban szigorú véncigány-arc a hideg-szépségű gondolat-Krisztus föld-fájdalomból óriássá apránként épülő elnéz a szélfogó fák hunyorgó házak felett övé a Távolság mely ápol s eltakar motyogom mielőtt a zebracsíkokon összerogynék 13
