Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Kunszabó Ferenc: Békaügetés (novella)
JCunizabá (~f-tee.ua Békaügetés Az ajtón belül egyenruhás férfi állt: — Kit keres? — A vezetővel szeretnék beszélni. — Minek az magának? — Fontos dolgom van vele. Az őr végignézett rajtam mégegyszer, aztán balkézzel be, a folyosó mélyére intett. A sarokba kitett íróasztalnál egy testes férfi ült, körülötte öten-hatan álldogáltak. — Kit keres? — A vezetővel szeretnék beszélni. — Minek az magának? Mikor házról-házra jártunk, az öreg Dénes Sándor bácsi, ennek az íróasztal mögött ülőnek különben rokona, azt mondta: „Most mindent olyan jónak, passzolósnak találunk. De kerüljünk csak a hatalmasok elé, minden visszájára fordul, meglássák!” — Fontos dolgom van vele. A kövér nagyot szusszaptott, aztán magát türtőztetve rákönyökölt az asztalra: — Hát ki avval a fontossal: én vagyok a vezető. Nyilvánvaló volt, hogy hazudik. Hiszen ha vezető lenne, nem itt ülne, a hideg folyosó sarkában. Aféle alparancsnok vagy eligazító lehet. — Akkor a maga főnökét keresem. Összehúzta a szemhéjait: — Hívták? — Nem hívtak. De felsővárosi vagyok ... — Tudjuk. — ... és nyilván úgyis megkeresnek. Hát én már előre eljöttem. Az ember lehajtott fejjel gondolkodott, húsos ujjai között egy vékony kis golyóstollat forgatva. Aztán felnézett, intett az egyik álldogálónak: — Vezesd el Kovács elvtárshoz! — S még hallottam, ahogy utánam dörmögi: — Ilyenkor persze ezeknek a legsürgősebb! Kísérőm bevezetett a nagyterembe, s az ajtó mellett oldalt megállított, hogy várjak, ő pedig előrefurakodott az élénken gesztikuláló, csoportokban beszélgető emberek között . . . Kovács elvtárs: vajon ugyanaz lesz-e, a tanácsi kirendeltség tíz év előtti vezetője?... Két hónap alatt a negyedik büntetést rótták ki rám. Ugyanígy tél volt csak hideg, dermesztőén hideg. Emlékszem, a lehelet ráfagyott a kabátom gallérjára. A kirendeltség udvarán ugyanígy álldogáltak az emberek, csak hallgatagon, leütött fejjel, mintegy indító parancsra várva. Beléptem a kapun, s Kovács Károly az ajtóból, a többiek feje fölött rámsüvített: „Várjon!" Megálltam mozdulatlanul. Ott toporogtam jó háromnegyed órát, közben az emberek bevonultak valahová, majd újra kijöttek, szerteszéledtek az udvaron. Kovács ismét megjelent a lépcsőn. Megindultam feléje. Félúton észrevett, rámordított: „Hová kódorog?! Nem megmondtam, hogy várjon?!” „Elnézést, mondtam, de már nagyon fázom.” „Fázik? Hehe! Fog még maga jobban is! Nahát akkor — békaügetés!.. . hogy kimelegedjen.” Legoggoltam, és ugrálni kezdtem. A lépcső felé. Mikor odaértem, fel akartam egye3
