Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - ÉLŐ MÚLT - Mezősi Károly: Petőfi Dunavecsén (II.)
akkor menjek haza, mikor már senki se lát.” — A rektor azonban nem várt estig. Mindjárt elment Petrovits Istvánhoz. Sándor fiát „derék ifjú”-nak nevezte előtte, akiből nemcsak egyszerű „preceptor”, tanító válhatna, hanem már most is „az egész nemzet tanítója.” Ilyen előkészítés után ment haza a költő Szűcs János társaságában a szüleihez, s történt meg a boldog viszontlátás.80 A szüleivel való első találkozás helye minden bizonnyal a ma is meglevő, tájmúzeummá berendezett egykori mészárszék épülete volt. Az első napokban itt is lakhatott Petőfi, mígnem a mészárszék jómódú főbérlője, N a g y P á I a maga kényelmes, nagy házában egy szobát át nem engedett a költőnek. Erről Péchylmre adatgyűjtésében a következőket olvashatjuk: „Az apai lakóhelyen egy kis szobácskánál több nem lévén . . . Nagy Pált kérték meg Petőfi szülei, hogy hét rendbeli szobájából egyet fijoknak szállás gyanánt átadni szíveskedjenek. A kérelem szíves készséggel teljesíttetett. — A költő lakószobája függönyökkel, kárpitos ággyal, ruganyos pamlaggal volt ellátva, ami faluhelyen az úrias élet non plus ultrájának tekintetett akkoriban. Ily kényelemben élt és verselgetett ő itt . . ,”81 Ez a körülmény nemcsak a költő dunavecsei megbecsülésére, hanem a főbérlő és albérlője közötti jobb kapcsolatra is mutat. Petőfi valóban jól is érezte magát Dunavecsén. Kifejezésre jutott ez mindjárt az első verseiben. A Magány c. versében írta: Messze, messze a világ zajátul E kis faluban, Itt kívánok élni ezentúl Csendben, boldogan. Boldogan! mert haj a nagy világban Boldog nem valék . . . Élvezte a pihenést a „kedves pamlagon”, a semmittevést (Ebéd után). Szervezetét megviselte a sok nélkülözés, különösen a debreceni tél és hosszú betegség. Atyjának is feltűnt fia beteges külseje: „Tudom, sokat koplaltál, Mutatja is színed ...” Hattyúdalféle, Dunavecsén írt versében Petőfi is szól betegségéről: Bizony, bizony csehül vagyunk! Mellem szorúl, majd megfulok, S szívem táján valami rág . . . Belőled én, árnyékvilág, aligha el nem patkolok. Ezek a tünetek arra a beteges állapotra emlékeytetnek, amelyeket obsitja kiadása alkalmával is bejegyeztek a katonaorvosok a felülvizsgálati törzskönyvbe. Péchy Imre is feljegyezte az emlékezések között, hogy a vendéglátó Nagy Pál leánya, Zsuzsika reggelenként Petőfinek bevitte „az édes, meleg juhsavót, melyet azért ivott, mert mell-és szívfájást érezvén, sokszor rettegett a tüdővésztől.”82 Petőfi Dunavecsén a helyi értelmiségi emberek kedves baráti körére talált. Maga is szól a „jó fiúk”-ról, ... kiket Hozzám barátság lánca köt, Kikkel most annyi éjszakát fölségesen virrasztók át...” (Hattyúdalféle) E baráti körről is Péchylmre tudósított. Bállá István segédlelkész, Szűcs János rektor és Berno- lák Károly tanító tartoztak e szűkebb körbe. Még mindannyain éltek, amikor Péchy Imre 1879-ben tőlük Petőfire vonatkozólag adatokat gyűjtött. A költőnek Nagy Páléknál levő kényelmes szobájában is többször összejöttek „a jó barátok, az estéket azonban többnyira Bállá István segédlelkésznél töltötték, hol a költő igen jól érezte magát. Zenéltek, pipáztak, borozgattak s igen sokszor még az éjfél is ébren találta őket. Petőfinek kedvenc szokása volt a földről az asztalra ugrálni, mit társai közül csak ő — a kiszolgált bakancsos — volt képes megtenni.”83 Az emlékezések szólnak Petőfi kifogyhatatlan adomázó készségéről, a maga diák-, színész- és katona korából; említik a dunai ladikázásokat, s hogy a költő jó evezősnek bizonyult. Egyszer Szűcs János rektort is kimentette a vízből, midőn a megáradt folyóba esett. Ennek a dunai vízi-életnek emléke a V í z e n c. vers. Az anya és az apa egy-egy jellemvonását kedélyesen mutatja be: az anyja, ha látná a Duna habjai közt evező f!át, az életéért aggódnék, az apja bizonyára azt mondaná: „Az ördög hurcol arra, Szaggatni a ruhád.” 41
