Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - ÉLŐ MÚLT - Mezősi Károly: Petőfi Dunavecsén (II.)

A Petőfi verseit méltató irodalomban ez az allegória, mint a „zsengék” korából származó és a klasz- szikusok iránti érdeklődésre valló fordítás, egyáltalában nem keltett érdeklődést. Pedig mint az eredetinél is képszerűbb, áthasonított és népiesen átültetett vers, az ifjúkori kísérletek közt nagyobb figyelmet érdemel. A „nem jő szűzbor iczédbe, csapiár” olyan eredeti fordítása a latin szövegnek, amilyenre csak az lehetett képes, aki úgy ismerte a kocsmák és a nép életét, mint Petőfi.51

Dunavecsén írt több költeménye is már 1841-ben dalszerűségével, egyszerűségével, a természeti kép használatával és a magyaros versforma megjelenésével népdal-hatásokra vall (Örökbú, Vénei é g).52

A Dunavecsén—Vadason írt verseket Petőfi néhány korábbi szerzésű költeménnyel egészítette ki, s így jött létre a változatos tartalmú, különféle költői irányokat tükröző Lant'Versei gyűjtemény. Bennük a haza- és tájszeretet s a baráti érzés kapott még erősebb hangot. A füzetke összeállítása, elrendezése arra vall, hogy nem egyszerű versbeíró naplóval, hanem kiadásra szánt gyűjteménnnyel állunk szemben. Ha a terv sikerül, ez lett volna Petőfi verseinek első gyűjteményes kiadása.

Az 1841. évi naptár alapján érdekes megfigyelnünk, hogy leginkább szombat és vasárnap volt alkalmas a költő számára, hogy e Dunavecsén töltött két hónap alatt versírással foglalkozzék. Egy-egy szombati napon írta azÖrökbú.aZivatarésaVendégc. verseket, egy-egy vasárnap pedig a közeli Vadas pusztán, bizonyára séta, kirándulás alkalmával, azÚjságésaVáltozásc. költeményeket. Sohasem többet, mint naponta egy verset. Csupán a Cs a I c. vers írása esett más napra (csütörtök), és dunavecsei tartózkodásának utolsó napjaiban írt más hétköznapokon, rövid időközben öt kisebb verset (jún. 22—23-án, kedden és szerdán). Úgy tűnik ebből, hogy a költő hétköznapjait egyéb elfoglaltság, bizonyára a szülei munkájában való segédkezés kötötte le. Öccse példájára bizonyára neki is tanulgatnia és gyakorolgatnia kellett a család ősi mesterségét. Az atyai kívánság azonban:

ezúttal is hiábavalónak bizonyult.

Mindig biztattál, jó apám:

Kövessem mesterségedet. . .

(Apám mestersége s az enyém)

IV. A második dunavecsei látogatás 1842

Petőfi életében Dunavecsének és az itteni „kis lak”-nak az az érdekes és fontos szerep jutott, hogy a szülői házzal történt háromszori, hosszabb ideig — mindannyiszor másfél—másfél évig — tartó szakítás után a költő útjai ide vezettek vissza, a fiukért aggódó szülőkkel való boldog találkozásra, meg- békülésre. Kétszer ugyan — 1841 tavaszán és 1842 nyarának végén — csak azért, hogy művészi céljaitól, vágyaitól űzve, a szegény otthonnak hamarosan ismét búcsút mondjon, de harmadszor, 1844 tavaszán már azért, hogy egymásra találásuk, a sokat szenvedett szülők és fiuk öröme e találkozásban véglegessé váljék.

Félbemaradt tanulmányai szemszögéből nézve a költő helyzetét, bizonyos, hogy az éveket veszített; már mint obsitos katonának, 18—19 éves fejjel kényelmetlen érzés volt visszaülni az iskola padjaiba, nála fiatalabb diákok közé. Szegény szülei anyagi segítségére nem számíthatott; nem is kívánt rájuk támaszkodni. A mészáros mesterségért és atyja kedvéért nem akart lemondani művészi célkitűzéseiről. A színészet az ő szemében kezdettől fogva magasztos nemzeti ügy. A reformkor egész haladó közvéleménye ennek tekintette. Az elég korai szerzésű Szinészdal c. versében (1844. szept.) „apostolok ”-nak mondja a színészeket, s a versszakokat ezzel a refrénnel zárja:

Legyünk büszkék reá,

Hogy színészek vagyunk.

A vándorszínészek közötti bolyongás, nyomorgás és csalódás 1841 nyarán sem ábrándította ki a színészet iránti hivatásérzésből, hisz, vázolva Szeberényi Lajosnak írt levelében e színészéletet és a társaság feloszlását, ezt írta: „elbúcsúztam a színészettől Mohácson (de ha isten segít, nem örökre . . ,)”53

Orlay Petries Somaa költőtől 1841 májusában Dunavecséről kapott levélre visszaemlékezve közölte, hogy a szülők és Petőfi itt alaposan mérlegelték a helyzetet: „három felé oszlott a vélemény jövője sorsa fölött. Atyja azon volt, hogy mészáros legyen, jó anyja az iskolák folytatására unszolta és ő a színészi pálya szépségét vitatta. És miután atyját nem bírta meggyőzni, hogy a vágóhíd padlóján szerzett jólét föl nem ér a színpadi deszkán aratott babérral, lemondott a színészetről, s anyja tanácsa követésére szánta el magát.”54

Petőfi tehát végül is anyja kívánságának engedett, amikor a nyári vándorszínészkedés után iskolai tanulmányainak folytatása céljából 1841 őszén Pápán „megtelepedet t.” Előzőleg Sopronban és Pozsonyban is tájékozódott tanulásának lehetősége felől, de e városokban semmi kilátása nem nyílt a megmaradásra. Pápán viszont a „derék” Tarczy Lajos professzornak, a magyar nyelv, német nyelv és vegytan itteni tanárának köszönhette, hogy „némileg csillámlani kezdett szerencsecsillaga.” Egy ügyvéd házánál nevelői állást, étkezést és csekély fizetést kapott, Tarczy ajánlatára. „S így vagyok

36