Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - Pavlovits Miklós: A mesterség címere (novella)

Szürke füstkarika volt, egy gyűrűnél alig kisebb

Kiszabadult belőle, egy ideig forgott a levegőben, majd szétoszlott

Kicsiny, gyűrűnél nem nagyobb, szürkés füstkarika

Visszatért ahonnan jött, visszaadta amit kapott, és visszafogadták

Tulajdonképp egyszerű ez)

A tábornok háttal áll az új háznak és feleségének, fejét féloldalra fordítja, s ettől tartása némi hetykeséget vesz fel. Botja tompa végét beledörgöli a homokba. Ezzel egy darabig elfoglalja magát — látszik, hogy alapos ember — s talán ezért nem figyel fel arra, hogy a levegő megzizzen, szárnylibbenés suhogása hallatszik, és azután egyszer- csak ott billegeti magát az egyik betongyűrűn egy madár. Olyan galambforma, bár a gerlénél vagy vadgalambnál testesebb. Fejét tollai közé húzva ide oda tekergeti, majd a tábornokra néz kerek bogyószemeivel.

A tábornok fölemeli a fejét és rámered.

— Na mi az? — kérdezi. —

— Május van és annyira lüktet az élet mindenfelé.— Az élet! — legyint a tábornok. — Mi az, hogy Élet? Nem szeretem az ilyen cirkál mázott szavakat.

— Pedig nekünk nyomorultaknak onnan még csak ez sem maradt. Egy kéz, egy láb, egy szem olykor, míg a halál pucérra nem vetkeztet.

— A háború, ugye? — bólogat gúnyosan a tábornok.

— A mesterség címere.

— Unalmas dolog. Békemadár, békejelszó, mártírok és ártatlanok kioltott vére, embertelenség, iszonyat, meg mit tudom én . . . örökké csak a szónoklatok.

— Pedig egy békemadárra való por meg üszők igazán kitellik a halottak hallgatásából. Nem bosszulnak meg semmit, nem is vádolnak. De egy békemadárra való kitellik belőlük.

A bot meglendül és a madárra mutat.

— Egymást lőtték, szúrták, öldökölték. Káromkodtak napközben, de amikor elkezdődött a tánc, összeszorították a fogukat, lehasaltak a köpködő fegyverek mögé és lőttek. Kemény hősök, vadak voltak bizony, míg maguk is be nem kapták.

— Igen ... Mi találtuk ki a játékot szántás, fejés és kalapálás közben. Otthagytuk jódolgunkat és elmentünk Oroszországba . . .

— Ugyan! Nem a vezérkar tehet arról, hogy katonára épp olyan szükség van, mint molnárra.

— Nincs ebben a mesterségben valami plusz?

— Foglalkozás ez is, mint a bognáré. Aztán meg minden mesterségnek akad hulladéka. Az esztergályos, a szőlőmíves, az orvos is mind gyárt valami feleslegeset, amire nincs szükség. Forgácsot, ballépést, ráfizetést. Az enyém ilyen, mert én vállalni merem a kockázatot.

— A halottakat.

— Nem vagyok szadista, nem lelem örömömet benne.

— Ehhez nem fér kétség. De önvád, és megbánás sem.

— Helyettem megcsinálta volna más. Rosszabbul. Kedvezőtlenebb statisztikával. Ez az egész. Es eztán is meg fogják csinálni. Ebben biztos vagyok.

— Semmi nyugtalanság, — tábornok?

— Á, fenét. Van annak valami haszna?

A tábornok hátatfordít a madárnak, és lassú léptekkel elindul. Közben morog.

— Öreg ember vagyok már. És végül engem is átejtettek, mit mindenkit. Ugyanis nekem is meg kell halnom. És ha már túl vagyunk rajta, akkor már úgy is mindegy. Előbb vagy később . . .

2 4