Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Pavlovits Miklós: A mesterség címere (novella)
^aai&aiis JHiktóz A mesterség címere (II faut étre terriblement humaine) A tábornok felemeli a fejét a májusi nap felé, és csukott szemekkel áll néhány pillanatig. Azután újra a hóna alá kapja botját, és ráérős léptekkel elballag a betongyűrűkig. Rákoppint a durva, szemcsés kávára, majd hátraarcot csinál és visszasétál a téglahalomig. Ott megvan a szórakozása. A halomba dobált téglák alját úgy kell megbolygatni botjával, hogy meginduljon a rakás. Ez azonban nem egyszerű dolog. Felesége közvetlen az ablakok alatt áll, és gyakorta felfelé tekintget, mintha várakozó tekintetével megrövidíthetné a tétlenség perceit. Az ablakok zártak, sötét és kövér fellegek tükröződnek az üveglapok vizében. Meleg az idő. A reggel lassú nyugalomban hull alá a szikrázó égből. Az időnként előbukkanó nap meredek árnyékokat hasít a földön. A tábornok gyér haját eltakaró könnyű kalapot és frissen vasalt, fakult vászonöltönyt visel, mely pedáns rendben fedi be alakját. (Mindig, mindig jár valami az eszemben Hozzáfoghatnék a lőládák befejezéséhez, hogy használhassák a gyerekek Nem ácsorognék itt az ablak előtt nézelődve, mint akinek semmi dolga sincs Csak tétlenkedik élete során és elmereng a dolgokon A gyerekek lőni tanulnak az iskolában és úgy használják majd a puskát, mint a szerszámot Büszkék és biztosak lesznek dolgaikban Nem úgy mint én, aki lám semmire sem vagyok jó már) Az udvar rendetlen. Jobbra az elhagyatott falusi pajta kidőlt ajtajain át rossz levegőt ásít. Odébb az elbontott ház hulladékai; gerendák, vasak, téglarakások és a tervezett épület alábélelésére váró betongyűrűk. Por, rendetlenség és piszok szanaszét. Csak az új ház meredezik öröklétének tudatában friss falaival a levegőbe. A tábornok arccal a téglarakás felé áll, és botjával az omladékot piszkálja. A pajta mögül lógófarkú kutya somfordái elő és a tábornok felé oson. Néhány lépésnyire tőle hátsó lábaira telepszik és figyelmesen rábámul. Nyelve szomjasan kilóg pofájából. A kertek felől orgonák nehéz illatát hozza tömegben a lassan hintázó levegő. A tábornok keskeny orrcimpái megremegnek. Megfordul, és megpillantja a kutyát. Egy darabig elnézegetik egymást — a kutya enyhén megcsóválja koszos farkát — majd a tábornok meglendíti botját. — Eridj a csudába! (Hiábavalóság minden, ami nem a tökéletesre törekszik Egy szék, egy asztal, egy lapos, lábakra helyezett láda, melybe belevágódnak a puskagolyók majd A facsavarok rögzítése, a ragasztott deszkák illeszkedése A gazdátlan szomorú kutya sompolygása behúzott farokkal Az egyetlen cserfa ott, mely mögül már elbontották a tornácot és most fázik Az ember arra való, hogy jegenye legyen, felfelé törekvő, magabiztos) A tábornok sovány és törékeny öregemberben lakozik, akinek feszes tartása nem 22
