Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Varázsigék (novella)

Csaknem éjfélig vitatkoztunk, de a végén megegyeztünk. Karácsonyig beszerveztük a Felsőváros csaknem valamennyi gazdáját — mindazokat, akiket a nagy többség becsületesnek és igyekvőnek tartott. Mindig, minden helyen elmondtuk, hogy kikre gondolunk, s ha valakit többen kifogásoltak, azt végülis kihagytuk. Visszautasítással csak néhol találkoztunk. Oda többet nem mentünk. Megvártuk, míg kellő verejtékezés után, az illető maga indul meg felénk. Akkor viszont egy szó szemrehányás nélkül fogadtuk, sőt, külön örültünk a megérkezésének.

Tény, hogy mire a szervezők felvonultak Felsővárosban, nekem már a táskámban volt 216 belépési nyilatkozat, annak rendje és módja szerint aláírva. A szervezők csodálkoztak, dévánkoztak, aztán azt mondták, majd kihirdetik a gyűlés időpontját. Harmadnap délben szólaltak meg a megafonok a Felsőváros fagybadermedt háztetői fölött.

Féltünk, de mentünk: egy ősi életformát kellett felszámolnunk ezen a délutánon. Nem csupán a családfők jöttek, hanem sok feleség, gyerek is. Régen volt olyan zsúfolt az a művelődési otthon. Fújtuk a párát, lábunkkal csendesen bokáztunk a padok alatt, s vártuk az elnökséget, amelyik ilyenkor népes szokott lenni, népes ismeretlen társaság.

Hárman jöttek ki, mindössze hároman, mind ismerős, városi arc. Lehajtottam a kabátom gallérját, homlokomon feltoltam a sapkát. A terem néma csendje is oldódni kezdett: az emberek mind bátrabban mozogták, beszélgettek.

A hátam mögötti sorban egy kisgyerek hirtelen nyűgös lett: „Aja, didi! Ajja, ddidddiü"

És az anyja adott neki enni.

A hivatalos megalakulás, a vezetőség megválasztása és a kezdő feladatok meghatározása után jött még a neheze.

A trágyázás, a közös táblák kijelölése rendben folyt. A baj ott kezdődött, mikor a jószágot és az eszközöket kellett összehordani. Kevesebbet adtunk össze, mint amit összeírtunk. Más is, én is. Anyám és feleségem akaratára tettem így, dehát ez sem mentség: sokmindent eladtunk, és a pénzt először tartogattuk, s csak akkor fektettük be, mikor pár év múlva már bíztunk a téeszben ... így voltak ezzel a többiek is, ezért nem nagyon erősködtem, csak arra ügyeltem, hogy az induláshoz szükséges szerszám és jószág meglegyen.

Végül is meglett. Akkor a háztájival kezdődött: ha hagyom, úgy széthúzzák a szőlőt, hogy a közösben alig marad. Pedig kellett: egyrészt a tagság jobb foglalkoztatásáért, másrészt pedig, mert történelmi borvidék szomszédságában lehetőséget láttam arra, hogy ilyen termékünket mi is rangossá tegyük. Ma a felsővárosi Kossuth borait belföldön alig lehet kapni: ha ötszörennyi teremne, a külker azt is el tudná adni.

A háztáji után jött a tavaszi munka, majd a nyolcórás műszak megszervezése, amit én rendkívül fontosnak tartottam, és ma is büszke vagyok rá — utána pedig, hogy vegyünk-e föl kölcsönt ... Az alakulás után évekig úgy belemerültünk a felzúduló munkába, hogy alig-alig figyeltünk kifelé. Emlékszem, sokáig még az olyannyira kedvelt rádiómat sem nyitottam ki, újság csak véletlenül került a kemezbe. Nem volt időm, de nem is nagyon érdekelt azokban a lázas, nagyszerű hónapokban.

S kívülről — úgy értem: felülről — se nagyon zavartak bennünket. Pedig igen fölkészültem a zaklatásokra, beavatkozásokra. Ahogy visszaemlékszem, jócskán csalatkoztam. De nem teljesen. Ám ha néha jöttek papírok, intézkedések, amiket fölöslegesnek ítéltünk, akkor azokat rendszerint elfektettük, mondván: az a jó akta, amelyik egy hónap alatt önmagát elintézi, ha pedig ezt nem teszi, akkor olyan hitvány, hogy nem is érdemes foglalkozni vele... Tréfának nem rossz, de gyakorlatnak is igen hasznos.

Három év múlva a Kossuth már ment, mint egy olajozott verkli. Vetésszerkezet, növénytermesztésállattenyésztés, kertészet egyensúlya, beruházások, kiadások—bevételek, fejlesztési tervek — sehol sem ütköztem különösebb akadályba. Naponta kijártam a határba, a brigádvezetők jelentettek, az emberek-asszonyok tréfálkoztak; felsőbb értekezlet is akadt minden hétre egy-kettő; már a legkisebb gyerekünk, lluska is iskolás, feleségem pedig pedagógiai főiskolára iratkozott; néha jöttek verekedések a városi tanáccsal vagy a megyei pénzügyesekkel, de ezek is rendszerint javunkra dőltek el — csak tibláboltam a napjaimat, vagy otthon olvasgattam. Az irodában nem szerettem lenni, mert akkor ilyen vendég, olyan instruktor, és mind az elnököt keresi, mind csak azzal tudja elintézni a dolgát.

Néha, úgy játékosan arra gondoltam, hogy mennyi időt, energiát takaríthatnánk meg ebben az országban, ha mindenki csak akkor beszélne, ha értelme van, és pontosan csak annyit szólna, amennyi a téma megértéséhez szükséges! Országszerte mennyi idő és energia maradna, amit a vezetők akár pihenésre, akár álmodozásra használhatnának. Mert gondolunk-e komolyan arra — van-e időnk gondolni —, hogy mi lesz itt harminc vagy ötven év múlva!! Mikor kiteljesül a tudományos-technikai forradalom! Hogyan épül föl például ennek a városnak a gazdasági struktúrája, hogy alakul a foglalkoztatás, mennyi lesz a szabadidő, s mit kezdenek vele az emberek; mit kezdünk azzal a rengeteg fiatallal, akiket most a mának készítnük elő? Mert szerintem ott a hiba, hogy egy kor mindig a jelennek készíti a következő generációkat, de mindig a holnap elé tolja őket.

így morfondírozgattam magamban, miközben a feleségem a határozott unalom jeleit fedezte föl rajtam.