Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Varázsigék (novella)

gatartásukból azonban kiéreztem, hogy azt hiszik: ők, és kizárólag ők vannak birtokában a minden kötőszavában helytálló, egyedül üdvözítő varázsszövegnek, hogy rajtuk, kizárólag az ő vállukon nyugszik a város, az ország, a világ haladásának ügye, s mi többiek legfeljebb asszisztálhatunk.

Csak a füstölő hiányzott a kezükből.

Hatan ültek velem szemben. Beszéltek. Próbáltam válaszolni. Az első, de legfeljebb a második mondatomat félbeszakították. Láttam, teljesen lényegtelennek tartják, hogy én mit mondok. Nem is értik a szavaimat. Rossz természetem van nekem, ha beleűznek. Ők a maguk módján jóakaratúak voltak és süketek: én agresszív lettem, és cinikus...

Többé nem mentem be az iskolába és onnan sem kerestek.

Legnagyobb csodálkozásomra, a rokonok közül szinte senki sem ellenezte a visszavonulásomat.

Leváltása után Béla keserűen acsargó lett: kijelentette, hogy ez az egyetlen tisztességes dolog, amit tehettem. Apósom szomorúan bólogatott, néhányat hümmögetett, aztán megkérdezte, hogy próbálkozzunk-e a legújabb martonvásári kukoricavetőmaggal, vagy maradjunk a lófogúnál. Anyósom, mint temetéseken, kétségbeesetten jajgatott, majd hirtelen a szája elé tette a kezét, s hét lakat alatt közölte, hogy jobb is ez így, legalább majd nem vádolhatnak azzal, hogy együttműködtem a kommunistákkal. Anyám sírt egy keveset, később pedig kijelentette, hogy rajtuk — apámmal — semmi sem múlott, ők mindent megtettek, de ha másképpen nem lehet, hát legyen így.

Egyedül Ili nem látta rendben a dolgot. Bélával, első kisfiúnkkal akkor volt terhes, és esténként csendesen beszélgetve elmondta a kételyeit. Bizonyos az, hogy nekem igazam volt? S bizonyos hogy ha még az is volt, a hatalom ilyen reagálására nekem ezt kellett tennem? És mi lesz, ha nem elégít ki a paraszti munka, ha nem találom majd a helyemet, ideges leszek, keserű és marakodó? Mi lesz, ha elsorvadok a mellőzésben, és enyéimet is elsorvasztom?

Természetes és jó, hogy egy feleség, aki ráadásul még terhes is, végeredményben ide lyukad ki — és meglepett okossága, érettsége.

Csoda-e hát, hogy ilyen családi egyetértés mellett jó lélekkel csináltam végig azt a tíz évet, s testben, szellemben megerősödve kerültem ki belőle?

Pedighát, nem kevés ravaszsággal, ügyeskedéssel telt az a tíz év.

Eleinte simán ment minden. Csak dolgozni, gondolkodni kellett, s volt eredmény. Meg pénz. Egyáltalán: egyéni paraszt koromban volt a legtöbb pénzem, és a legtöbb nyugalmam, téeszelnökként már kevesebbet kerestem, és alig volt szabad időm — most pedig, a közszolgálatban a legkevesebbet keresem, s olykor este tizenegy órakor letagadtatom magam a feleségemmel.

Az első jó termelési ötletet az amerikai fogságba került és az NSZK-ból haza sem jövő bátyám szolgáltatta. Egy levélben érdekességként megírta, hogy a bajoroknál az árnyékszék a trágyatelep fölött van, de ez még nem elég, hanem időnként a fekáliát széthúzzák, elegyengetik, elkeverik a trágyával, sőt — gondosan kiválogatva — szemetet is oda hordják. így nyerik a kiváló minőségű és elégséges mennyiségű trágyát.

Elgondolkodtam: a magyar paraszt ezt bizony nem teszi meg. A szakmailag műveltebb gazdák gondozzák ugyan a szarvasukat, de hogy az emberi ürüléket is felhasználják... Hopp! Ezt csak a Heves megyei dinnyetermelők teszik!

Beszéltem apósommal: ott van nekünk négy hold homok, a városi tartalékföldekből annyit bérelünk hozzá, amennyit elbírunk, szerzünk egy zárt lajtot, s kidoboltatjuk a Felsővárosban, hogy „egységenként” tizenöt forintért kitisztítjuk a vécét, a fekáliát el is szállítjuk. Az öreg húzódozott egy darabig, aztán belement. Tizenegy holdat hordtunk így meg a legprímább szerves trágyával, s a tisztításért kapott pénzen Csányból fogadtunk egy embert, meg — ha mi nem győrztük mellé — alkalmilag napszámosokat.

Mikor télen a fekáliát hordtuk, találkoztam egy volt osztálytársammal. Gúnyosan mosolygott, aztán elfordította a fejét, befogta az orrát és köpött — mikor ősszel több mint félmillió forintot inkasszáltunk a dinnyéből, a városi képviselőtestületben kivörösödött képpel verte az asztalt, hogy az ilyen sötét reakciós, szipolyozó kulákokat, mint én, már régen hűvösre kellett volna tenni . . . Addig a mi városunkban senki sem termelt dinnyét, máshonnan hozták, és drágán adták. Én a gyönyörű friss termést tizenöt-húsz százalékkal mindig olcsóbban állítottam be a standra — amit a város akkori vezetői szintén sötét imperialista taktikának minősítettek.

Hát börtönbe nem dugtak, de apósommal együtt úgy rákerültem a kuláklistára, mint a pinty. Ezerkilencszázötvenben adóban, beszolgáltatásban tizenháromszorosát fizettük az előző évinek. Bele kell ebbe dögleni! — nyilván így számoltak. De én nevetve álltam.

Pedig a dinnyetermelést megakadályozták. Elvették a városi bérletet, s kidoboltatták, hogy fekáliát kizárólag az állami vállalat jogos átvenni, aki maszeknek eladja, az megbírságoltatik. Máig is csodálkozom, hogy az egész városi vezetésben nem volt akkor egyetlen ember, aki meg tudta volna mondani, hogy második évben egészen kevés trágya is elég a dinnyetermeléshez?. . . Vagy nem csupán rám céloztak, hanem a város összes gondolkodó, törekvő gazdáját akarták sújtani?...

Persze, nem szabad elgaloppirozni magam. Hoztak külön, ellenem is szankciókat, de ez szerves része volt az általános mezőgazdasági politikának, amit röviden úgy lehetne jellemezni: tönkretenni a pa14