Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Varázsigék (novella)

rogni a nagy, díszes kirakatok előtt, is, beleszédültem az emberekkel zsúfolt utcák forgatagába, órákig álldogáltam a Parlament, a szerkesztőségek, a színházak előtt, lesve-várva, hogy egy-egy híres, csak h radóból vagy fényképről ismert személy megjelenjék.

Ezzel teltek az egyetemi éveim. Mással nem nagyon. Olvasni például alig olvastam. Utána sokszor el is gondolkodtam, hogy alig tanultam, nem képeztem magam, nem figyeltem oda a do'gok lényegére, nem kapartam utána egy-egy problémának, s mikor a diplomám átvettem, kongó hordónak éreztem a fejem — honnan tudom hát, amit tudok?. . . Utána szereztem, utána tanultam. De erről majd később.

A háború is jelen volt, persze. Bombatámadások szakították meg a délelőtti előadásokat, délutáni csavargásaimat, este pedig a híradóban a mindig győztes német, olasz és magyar csapatok zúdultak a mindig menekülő ellenségre fergeteges iramban . . . Úgy nagyjából figyeltem az újságokat, és láttam, hogy mindig újabb és újabb helységnevek tűnnek elő a hadijelentésekben. Ha utánanézek a térképen, hamar kiderül, hogy a frontok mind közelebb esnek hozzám. De nem néztem utána. Valahol, felelőtlen és álmatag lelkem mélyén meg voltam arról győződva, hogy a nagy német birodalom és dicsőséges szövetségesei végülis a semmibe kergetik az ellenséget, kivívják a végső győzelmet. Korom úrnak formálódó gyermeke voltam, s tudtam, sejtettem, hogy nagyon alkalmazkodnom kell az uralkodó áramlatokhoz, ha azt akarom, hogy ágrólszakadt létemre befogadjanak. Úgy éreztem, akár az úri Magyar- ország, akár a háború, nekem nem annyira cselekednem, mint inkább idomulnom kell. S különbenis: a mi családunk — aféle általam elképzelt munkamegosztásban — megteszi a magáét.

Mindezt csak ma tudom ilyen határozottan, és remélem, nem nagy tévedésekkel regisztrálni. De hogy valójában is ilyen lehetett a magatartásom, az abból is látszik, hogy ha általános, egész egyetemet kiterjedő megmozdulások voltak, azokon természetesen részt vettem, különböző generális ivászatok alkalmával én is berúgtam, de nem léptem be egyetlen kardcsörtető, zsidófaló, bolsevikgyűlölő diák- szervezetbe sem.

Talán éppen ennek a magatartásnak köszönhetem, hogy nem kapott el negyvennégy ősze.

Szeptemberben hazautaztam az indexért, s akkor apám elmondta, amit éveken keresztül nem fogtam föl: az oroszok már a Kárpátoknál, sőt Erdélyben járnak, a szövetségesek Róma alatt táboroznak és bevonultak Párizsba, a jugó partizánok pedig már fényes nappal is át-átcsapnak magyar területre. — Summa-summárum, tegyem vissza az indexem, és maradjak.

S én nem öltöztem be annyira műveltségem gőgjébe, hogy ne hallgattam volna a tanulatlan apám szavára.

*

Mindig meglehetősen szenzitív voltam, és o'ykor elegendőnek látszott egy erős és váratlan impresz- szió, hogy addig szilárdnak tűnő véleményemet, magatartásomat megváltoztassam. Legalábbis: így volt fiatal koromban, s remélem, mostmár csökkent mértékben: egy funkcionáriusra nem túl hízelgő az ilyen karakterizálás.

A következő hónapok — különösen október végétől februárig — jórészt bújkálással teltek. A nyilasok párszor majdnem elkaptak, a németek orosz kémnek néztek, az oroszokat pedig a Petőfi brigádból sebesülten megtérő Béla bátyám alig tudta lebeszélni, hogy bevágjanak egy Foksani felé irányított menetoszlopba.

De mindezek előtt, szeptemberben még letörtem a kukoricánkat, felástam a krumplit, és mindent hazahordtam. Ragyogó ősz volt, félmeztelen dolgoztam, örültem izmaim játékának, élvezettel nyaltam a szárba csorduló sós verejtéket, s mikor meg-megálltam egy cigarettára, valami csodálatos érzéssel töltött el a szorgoskodó emberektől zsongó táj. Hiszek az atavizmusban: földet túró, vetéseik beérésé- hez mind'g csendet, békét áhító paraszt őseim jutottak akkor bennem szóhoz annyira, hogy erősen sajnáltam, mikor minden munka elfogyott a mezőn. Elkapott a tevékenység láza: szerszámokat javítottam, a házat, a melléképületeket renováltam, de még így sem álltam meg, hogy esténként ki ne menjek a mezőre. A malom alatt, a fiatal gyertyánosban erős botot vágtam, majd a földekre érve hado- mászni, kaszabolni kezdtem vele. Csalánt, bürökszárat, útilaput, szamárkórót, minden gazt tövig le- csapdostam valami vad, alapos dühvei. Ha valaki meglát, egészen bizonyosan komikusnak találja a vagdal kozásomat.

Ereztem én ezt, ezért mindig naplementekor indultam, mikor a homály már nem enged messzire pillanatai, de a közeli dolgokat még jól látod. Nem tudom, mihez ragaszkodtam jobban, a csendhez, a mozgáshoz vagy az egyedülléthez, de nagyon mérges lettem, mikor egyszer hirtelen megzavarva éreztem magam. Egy este valaki állt a patakmeder hajlatában, a levelüket vesztő, ritkás füzek között. Eszembe sem jutott, hogy esetleg ő lehet rám veszélyes, csak rohantam feléje, hogy megbüntessem. Felsikoltott, futni kezdett, akkor láttam, hogy nő. Ez erősen lelohasztotta a mérgemet, már meg is álltam volna, de akkor átugrott a patakon, futtában rosszul számította ki és elzuhant.

Odaszaladtam, leguggoltam melléje:

— Nem lett valami baja? Bocsásson meg! . .

Lihegett egy darabig, aztán minden átmenet nélkül felkacagott. Megrökönyödtem, ő meg csak kacagott, majd felemelte a fejét, és akkor láttam, hogy könnyek folynak végig az arcán. Nem tudtam, a kacagástól-e vagy az ijedelemtől.

10