Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 2. szám - SZEMLE - Ocsovszky László - Bibó Lajos: Subások
A jóléti erdőgazdálkodás megteremtése, a tudatos tájszépítés egyik jelentős mérföldköve Keresztesi Béla könyve is. Hajdani magyar tanáromtól gyakran hallottam ezt a mondást: „Alkotóművésznek születni kell, de élvezőművész mindenki lehet”. Nos, hogyan lehet valaki élvezőművész? Ha ismeri a megcsodált alkotás műfajának törvényszerűségeit, alapvető összefüggéseit, ha átérzi a mű hangulatát és szemlélő számára elvesznek. A „Magyar erdők” ilyen alapvetést ad. Megteremti a lehetőséget ahhoz, hogy a természetet, a természeti szépet tudatosan élvezhessük, sőt mi több, tudatosan formálhassuk, alakítsuk. Olyan művészeti ág kulisszatitkait ismerteti meg velünk, amelynek csodálója lehet mindenki, művelője pedig az erdész, akit nagyon találóan jellemez Móra Ferenc, amikor az alföldfásítás egyik nagyjárói, Kiss Ferencről így ír: „Őbenne áfák lelke él, amelyeknek ura és királya. Ez a szürkefejű ember . . . azzal játszotta végig életét, hogy erdőket ültetett a homokra és arca verejtékével kertet csinált a sívó kopárból. Milyen nagy költő az az ember, aki ilyen szépet tud álmodni és milyen boldog lehet a költő, akit túlélnek álmai.” Keresztesi Béla könyve megismertet a fákkal, a fafajok kifejezte hangulatokkal, az erdők sokféle hasznával, embert, termőtalajt, föld javait védő és oltalmazó szerepével. Végigvezet az országon és színes leírásokkal, szemet gyönyörködtető fényképekkel mutatja be erdős tájainkat. De a látnivalókat nemcsak leírja, hanem felkelti azok hangulatát, varázsát is, felkelti a vágyat, elmenni, megismerni az olvasottakat. Tanulhat az erdész is a könyvből: hogyan lehet a fafajok ügyes összeválogatásával vagy ültetési móddal a természeti szépséget fokozni, hogyan lehet mesterséges létesítményeket úgy lehelyezni és kialakítani, hogy harmonikusan illeszkedjenek a domborzati formák és növényvilág adta környezetbe, hogyan lehet utakat, csatornákat, mezőgazdasági táblákat fásítással díszíteni, jellegüket fokozottan kidomborítani. Külön fejezet foglalkozik a Duna—Tisza közi táj erdeivel. Mi teszi széppé, hangulatossá ezt a vidéket? A homokbuckák között szétszórt tanyavilág, a mélyedésekben csillogó vizek, a nádasok zöldje, a láthatárt lezáró pasztell színekben ékeskedő fehérnyár csoportok vagy a fenyvesek haragosabb, komorabb hangulatot árasztó foltjai. De az erdőn belül még sok feladatunk van: néhány öreg hagyásfa fenntartása, a tisztások szélén álló csomoros feketenyárak, nyírek, fehér- és szürkenyár csoportok védelme, a rózsaszínű virágú és árbócjellegű akác fajták elszaporítása, színes lombú fák elegyítése, tisztások létesítése, erdészházak környékének vonzó kialakítása. A könyv minden sorából írójának, erdő- és természetszeretete tükröződik. Talán ez az oka, hogy figyelmét inkább csak a szépre összpontosítja és a negatívumoknak, a helytelen gyakorlat okozta hibáknak kevesebb szót szentel. Egymás közötti beszélgetésekben gyakran felvetődik, hogy mi, erdészek, csak egymásnak írunk. A „Magyar erdők” nagyszabású vállalkozás arra, hogy a nem szakmabeliek is megismerjék azt, ami hivatásunkban vonzó. A mondanivaló megértéséhez nem kell különleges adottság vagy előképzettség, csupán szépre fogékony szem és lélek, ezért a könyvet ajánljuk mindazok kezébe, akik pihenő idejüket mindig szívesen töltik a szabadban, az erdő fái között. SZOLDFRIDT ISTVÁN Bíbó Lajos: Subások Kíváncsian, érdeklődve vettem kézbe Bíró Lajos novelláskötetét. Szinte ismeretlenül. Mindjárt az előszóból — de később az írásokból is — kiderült, hogy már korábban ismerhettem volna ha ... Ha Bíró Lajos valamilyen oknál fogva ki nem szorul a magyar irodalomból. Holott a kötet novelláinak túlnyomó része azt bizonyítja; érdemtelenül. Sok idő kellett ahhoz, hogy egyesek ismerősen üdvözöljék, mások ismerkedve, ízlelgetve lapozgassák Bíró Lajos írásait. Közel kerülni az emberekhez, és közel hozni az olvasóhoz, nem kis feladat. Annál is inkább nem, mert az Alföld zárkózott, szűkszavú, de annál hatalmasabb szívű, végtelenül egyszerű és őszinte embereiről van szó. Nem elég közelükben élni, megismerni szokásaikat, lehelet finom hangulatváltozásaikat, megfejteni szűkszavú hallgatásaikat, nem elég írni, beszélni róluk, de szeretni kell őket. Szeretni és tisztelni tiszta szerénységű életalázatukat. Érezni kell az Alföldhöz a földhöz a környezethez való eltéphetetlen, jó értelemben vett konok ragaszkodásukat. Bíbó Lajos hallatlan érzékenységgel, bánatos-lágy símogatással, büszke melegséggel, büszke magyarsággal, tisztavízű ásottkút-mélységgel, napszítta-esőáztatta-szélbarázdált föld-élet azonosságával formálja meg írásaiban a magyar Álföld „szögény emböreit”. Egy-egy lírai, drámai költeményt. 95
