Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - SZEMLE - Somogyi György - Jorge Semprun: Az ájulás

Jorge Semprun: Az ájulás

A Formentor-díj elismerés. Rangot jelent. Közönség előtt, kritikusok előtt. Tehát a közvélemény előtt. Ám kötelez is! Nem is akárhogyan, akármire! Nagy műve, eddigi pályájának csúcsa a hasonlító,, az eredményjelző. Amihez mérik, ami által megmérettetik. Az elismerést, rangot jelentő mű Semprun esetében: A nagy utazás.

A nagy mű pedig sokszorosan megírt téma köréből merít anyagot: a német koncentrációs táborok életéből és a francia ellenállási mozgalomból. Mi újat lehet ebben mondani? Lehet-e fokozni a borzalmakat, az elkeseredett dühöt, a reménykedést, az illúziók szétfoszlását, a kegyetlen arcélek megrajzolását, a nép, a nemzet felszabadításáért küzdő hősök vagy a sokszor naivan egyszerű, ártatlan emberek pusztulását? — Ebben nem is volt új a Formentor-díjas mű. A módban, a kegyetlen, embertelen világ megrajzolásának, feltárulkozásának a módjában hozott újat, teremtett korszerűt, valami olyasmit produkált ebben Semprun, amit e témakörben előtte még senki sem csinált. Legalábbis ilyen mértékben, ilyen hatással, ilyen eredménnyel. Ez pedig a Proust-tól tanult módszer, amely nemcsak az emberi tettet és magatartást kutatja, hanem az azt kiváltó okokat, a legmélyebben rejtezetteket, az alig kivehető, sajátos, különös pszichikai tényezőket is. A szürrealizmus nagy felfedezését is alkalmazza művében: az értelem ellenőrző logikája alól kiszabadult képkapcsolást, az emlékezés kötetlenül feltoluló és egymásba fonódó emlékképeit. Ha másképp is, ha fegyelmezettebben egymást követően, mint Joyce; ha olykor könyörtelenül olyan rideg párbeszédben —monológban megnyilatkozva, mint Hemingway, máskor meg — a cselekmény viszonylag könnyen követhetőségénél, pl. a tábori élet egy-egy mozzanata megrajzolásánál — hátborzongatóan furcsa rajzban, mint Picasso háborúellenes művészete. így tudta sajátosan megnyilatkozva összegezni a kegyetlenséget, a koncentrációs élet minden embertelenségét; így volt képes felvillantani egy haladó, később kommunistává váló, de hazájában — Spanyolországban— jól szituált fiatalember érzelmi-értelmi életének maga számára is ritkán felfedezhető érzelmeit (ösztöneit!), elképzeléseit, tétova vállalásainak benső rugóit, lassan kibontakozó, de egyre határozottabb meggyőződést tartalmazó világképét, megértés utáni sóvárgását, hirtelen feltörő fasiszta-ellenességét. Szóval a teljesebb, összetettebb valóság ábrázolásában maradandóbb a többinél. Felülemelkedett a nemzetinél, általánosabb érvényűt alkotott. Manuel élete nemcsak spanyol, nemcsak francia vonatkozásban érdekes, hanem a forradalmárrá alakulás egyik lehetősége, egy példája a két háború között és napjainkban. Hiteles út, buktatóival együtt,, az író legmélyebb élményéből táplálkozik, — Manuel maga az író.

Az ájulás Manuel életének további alakulása. E tekintetben folytatása Az utazásnak. Sőt. A cselekmény meg sem szakad a két regény között. Ahol az „utazás” véget ért: a koncentrációs táborok feloszlatásánál, Manuélák Párizsba kerülésénél, — a háború befejezésénél —, veszi kezdetét az új mű: a hirosímai atomtámadást követő napon, 1945 augusztus 6-án. Meghökkentően izgalmas módon: Manuel emlékezetében hó van és orgona, és valahonnan tagoltan ejtett szavakat hall: „Hétfő, ezer- kilencszáznegyvenöt augusztus hatodika”. Noha áttetsző örömet érez, koponyájában hasító a fájdalom, s keveredik a szoba egyes tárgyaival, amelyekhez emlékeket kell fűznie, hogy tudja, mik azok, s hol van ő. Időbe telik, míg ráébred: baleset áldozata lett, kizuhant a párizsi vonatból, leszakadt félig a füle, nemrég szállította a mentő ismerőse lakására. Másnap kórházba kerül, megoperálják, néhány hét után Svájcba indul. Éppen ez ügyben, svájci utazása ügyében járt a versailles-i prefektúrán, ahol szobáról szobára küldözgették, s hazafelé, amikor a vonat befutott a pályaudvarra, eszméletét vesztette, és kizuhant. Hacsak az eseménysor vázát vesszük, még ennyi sem történik a regényben, a lezárás Laurence — Manuel kedvese — látogatása a kórházban. De ahogy A nagy utazás sovány, bár az izgalmakat alaposan felkorbácsoló eseménye azáltal lesz egy teljesebb, összetettebb valóság ábrázolása, hogy emlékek kapcsolódnak egymásba, a múlt, jelen és jövő képei, a tényleg megélt és ahogyan lehetne, játék a fantáziával, — ugyanúgy ebben a vonatkozásban is folytatása ez a mű az előbbinek. A prefektúráról eszébe jut Jean Marie (társa az ellenállási mozgalomban), a vele töltött jónéhány alkalom, beszélgetéseik, vitáik, Svájc. De nem másik szál az események láncolatában, csak az emlékképek elindítása. Amelyek egymást váltják, egymásba kapcsolódnak, egymásból folynak, anélkül, hogy az előbbiek befejeződnének, lezárulnának. Közben-közoen egy pillanatra visszatér a jelen is: a szoba, a kórház, a lassú esz- mélés állapota. Majd ismét szúr a fájás, erről ütés jut eszébe, amely többször is kísért, ez már eseményszál — többszörösen megszakadva ugyan —, a németekkel való küzdelem, az ellenállási mozgalom egy-egy mozzanatának a megjelenítése. Ám a verés történetét nyomon követve jutunk el a származásig, talán a 3. eseményszálig, az eredeti otthonig, Spanyolországig. Ez is furcsamód jelentkezik: mint szülőhaza, mint az ifjúkor színtere; később, az 1950-es évek derekán az illegális pártmunkába való részvételekor. Az ötvenes évek. Immár a jövő képei. Manuel képzett marxistává alakulásának évei. A XX. kongresszus történelmi fordulata, Camus autóbalesete, tájékozatlanság, jóhiszeműség és zavar a munkásmozgalomban; pesszimizmus és bizalom váltakozása a harmincas és negyvenes évek elejének újra felvillanó képeivel való kiegészülése adja Manuel életének izgalmas fordulóit, szellemi-érzelmi életének megnyilatkozásait.

93