Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - ÉLŐ MÚLT - Mezősi Károly: Petőfi Dunavecsén (I.)

fokú iskolákba járassák, számukra a költséges vidéki taníttatást biztosítsák. Sándor 16 éves, a selmeci líceum diákja, két és fél évvel fiatalabb István öccse az aszódi algimnázium tanulója, amikor a család feje fölött a vagyoni bukás réme megjelent. A szülők mindjárt nem adták fel a reményt, hogy a bajból kilábalnak, s gyermekeiket tovább iskoláztathatják. Az 1838—39. tanévben Sándor Selmecen még megkezdte magasabb fokú tanulmányait, István Aszódon folytatta a tanulást. Utóbbi be is fejezte a megkezdett osztályt, de bátyja diákpályája még a tanév közben derékba tört. 1839 januárjában elhagyta Selmecet. Búcsúzóul Szeberényi Lajos emlékkönyvébe bejegyezte:

Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni...

Ez annak a válságnak és azoknak a szenvedéseknek a kezdete, amelyekről Petőfi később így emlékezett:

„Oh az én életem dúsgazdag volt a sanyarúságban . . . Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyatott földönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom . . . és mikor? ifjúságom kezdetében, az élet legszebb szakában, melly csupán az örömeknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig.”3

Ez a szenvedésekkel teli hat esztendő volt a családjával való háromszori szakítás ideje (1839, 184-1, 1842); előbb annak az elszánásnak a megszületése a költő életében, hogy katona lesz; korántsem kalandvágytól és könnyelműségtől indíttatva, aminthogy az iskola elhagyása sem ezért történt, hanem mert — miként Petőfi egyik versében is megírta — „Katonának száműzött balvégze- t e m”;4 ez a művészi célok elérésére tett első erőfeszítések szakasza a színészet és a költészet terén; a „m űvész és költő” — „aut Caesar aut nihil” — útkeresés önmagát és a szüleit sem kímélő nagy elhatározása, azzal a „borzasztó mélységgel”, amelyet át kellett lépnie, hogy célhoz érjen, még akkor is, ha „e lépéssel talán két szívet (szülőimét) repesztek meg.”5

A szülők a bukás után másképpen és sokkal reálisabban látták családjuk helyzetét. Azt szerették volna, ha fiuk, ha már tanulmányait nem folytathatja, hazamegy, és követi atyja mesterségét. Petőfi ismételten utalt szüleinek erre a szándékára. Apám mestersége s az enyém c. versében s egyik barátjának írt levelében, amikor tiltakozva és felháborodva említi: „képzeld, barátom! — azt akarák, hogy mészáros legyek, én és mesterember! . . . ebben velők meg nem egyezem.”6 Inkább ismételten szakított a szüleivel, s 1841 nyarán és 1842 őszén is vándorszínészek közé állt. — István öccse engedelmesebb fiú volt. Ő atyja mellett kitanulta a mészárosmesterséget, az öregedő, a vagyoni bukás következtében megrendült, a küzdelembe már belefáradt szülőkkel közvetlenül megosztotta, „vállaira vette” terhüket.

Meg kell azonban értenünk az ifjú Petőfit is. Ő, aki Aszódon még jómódú kun-redemptus fiának számított, családja vagyoni és társadalmi helyzeténél fogva nem volt lejjebb, mint a legtöbb osztálytársa, a selmeci nyomorgás hónapjaiban már kínosan érezte, viselte a deklasszálódás következményeit. Az Aszódon még kitűnő tanuló egyszerre elhanyagolta a tanulást, nem készült az órákra. Az életkora miatt is túlérzékeny ifjú valami kiutat keresett a súlyos csapásból, amelybe családjának vagyoni bukása következtében került, s dacos szembenézéssel a „sorsharaggal”, kereste kora társadalmi világában a művészi célkitűzésekhez elvezető utat. Ezért vállalt minden kínt és megpróbáltatást.

Nem kétséges, hogy az említett hat év szenvedése nélkül, s ha iskolai tanulmányait nyugodt körülmények közt befejezheti, Petőfiből is lehetett volna hivatali tisztviselő a maga kiskun hazájában, ügyvéd, tanító, vagy evangélikus lelkész, mint a legtöbb volt osztálytársából. Talán még verseket is írt volna; de sohasem vált volna belőle az, amivé lett: forradalmi költő.

A költő és a sorsharag

Egy anyaméhből született . . . —

írta Petőfi már egyik korai költeményében.7 — Az „inségterhes élet” és a többször említett „koldusbot”, az „életiskola” keserves tapasztalatai, mindaz, amin a vagyoni bukás után átment, elsődlegesen alakították a lelkületét és a világnézetét. Ezért Petőfi jelleme és költészete megértéséhez szükségképpen hozzátartozik, nélkülözhetetlen családi viszonyainak, családjával való kapcsolatainak mélyreható vizsgálata. Költészetének gyökerei mélyen nyúlnak vissza családja életkörülményeinek és szenvedéseinek talajába.

A Petőfi életrajzi irodalom eddig eléggé homályos szakasza a szabadszállási vagyoni bukást követő időszak. Míg a költő családjának kiskunsági életét a legújabb időkben felkutatott helytörténeti ismeretek, levéltári források alapján ma már részleteiben is jól ismerjük, számos tévedést is helyre lehetett igazítani, addig ezt nem mondhatjuk el a szabadszállási teljes tönkremenést követő vándorút állomásairól, a Duna-mellék Petőfi-emlékhelyeiről, Dunavecséről, Szalkszentmártonról, Döm- södről. E községek helyi levéltári anyagának elpusztulása miatt legújabban is csak hiányosan, kevés konkrét, feltétlenül megbízható adat közlésével volt feltárható a költő családjának itteni élete.8 Sokszor csak a késői kortársemlékezésekre vagyunk utalva, s ezeket alapos kritikával kell fogadnunk.

39