Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - Buda Ferenc: A költő nemcsak a halál rokona - FIATALOK - Major Máté: Baja, Szent Antal utca (I.)

JtlafOr /H úté

Baja, Szent Antal utca (I.)

Amikor az ember öregedni kezd, „élettani lebontódásá”-nak — ahogy ezt egy orvosprofesszor tudományosan megfogalmazta — eme megállíthatatlan, s alig késleltethető folyamatában, egyre többször és többet gondol gyerekkorára, „élettani fölépülésiének csodálatos idejére. És különös nosztalgiával vágyakozik ennek emlékei, s ez emlékek színterei, díszletei: a szülőhely utcái, várostájai után. A gyerekkor kisebb-nagyobb — akkor talán alig érzékelt, hiszen az élet természetes velejárójának érzett — örömei egyszerre jóval valóságos nagyságuk fölé nőnek, hamuban rejtező parazsai kifényesednek, bajai, fájdalmai, keserűségei pedig — melyek olykor annyira beárnyékolják a gyerekkor egy-egy rövi- debb szakaszát, ha csak egy óráját is — összevetve az öregkor bajaival, fájdalmaival, keserűségeivel egészen kicsinek, szinte irigylésre méltónak látszanak az egyre növekvő távolságból. így vagyok valahogy én is. Öregszem, s egyre inkább ösztökél valami, hogy — ha csak a magam örömére is — írjam le, amire gyerekkoromból és színteréről, díszletéről — Bajáról — emlékszem. Életemnek zárt, kerek egysége ez, hiszen szinte ki sem mozdultam e kis város falai közül, még a Balatonhoz és Pestre is csak betöltött 18 éves korom után jutottam el. Ekkor, 1922-ben, kerültem az egyetemre, de még hat esztendeig (1928-ig) Baján töltöttem vakációimat. Huszonnégy esztendőmnek az emlékeit szeretném megírni tehát, talán „Egy ifjúkor s egy kisváros emlékezete" címmel, ha sikerül. Ennek egyik, közbülső fejezetét próbáltam először papírra vetni.

Baján, a Szent Antal utcában, a páratlan számozású oldalon éltem le eddigi életemből huszonegyet. Az utca 67—69. számú házában, — az úgynevezett Szuszich-házban, melyet Apám az ilyen nevű szőlőbirtokostól bérelt — születtem, s itt növögettem hat éves koromig. Ekkor átköltöztünk a 25. számú, ún. Prigly-házba (a Prigly családdal apámék, nővérem és bátyám már születésen körül barátságot kötöttek, mely kapcsolat aztán rokonsággá merevedett). Részben azért is, hogy így rövidebb úton érhessem el a Magyar Királyi Állami Elemi Népiskolát, mely akkor még az utca egyetlen emeletes háza volt (azóta is csak még egy épült, a tízes évek elején) és az utca páros oldalát indította. Innen — valószínűleg azért, mert Prigly bácsi a házat eladta — a 49. számú házba hurcolkodtunk, melyre nem egykori tulajdonosának neve emlékeztet, hanem megkülönböztető jelzője. „Csokoládéház”-nak hívták, mert járdaszinttől ereszig, sötétbarna olajfestékkel volt szépen kimázolva. Ide az első világháború kitörésekor, gimnazista éveim kezdetén, 1941-ben telepedtünk át. Ezt a házat viszont már csak pesti egyetemi éveim során, Apám 1925-ben bekövetkezett halála után, hagyta el Anyám, hogy a Szent István téri (ma Béke tér) ún. Fischer-féle alapítványi házban találja meg utolsó két lakását: innen temettük el, 1952 íebruárjában.

A Szent Antal utcát ma Szamuelly Tibor utcának hívják. Bármily nagyra becsüljem is első proletárforradalmunk e jelentős alakját, sajnálom, hogy miatta Szent Antalt megfosztották ettől a megtiszteltetéstől. A régi utcanevek éppúgy hozzátartoznak a városokhoz mint a régi házsorok, melyeket e nevekkel különböztetünk meg a többitől. A régi elnevezések, mondhatnám, a régi települések történetiségét hitelesítik, s bizony a helyes történetszemlélet hiányairól vall, ha e hitelesítő neveket könnyelműen megváltoztatjuk. E bajai utca régi elnevezésének eredete is világos: nekifutott a „Barátok kertje” magas, tömör, sárgára vakolt téglafalának, melytől balra áll a „barátok” (ferencesek) Szent Antalnak ajánlott barokk temploma. (Újabb nagyjaink megbecsülésére mindenütt a frissen létesített utcákat, tereket kellene felhasználni — ilyen már Baján is akadt volna —, hogy ezzel viszont az új részek többihez-illeszkedésének történetiségét hitelesítsük.)

A Szent Antal utca Baja — akkor — legszebb utcája — volt. (Ma ugyanolyan elhanyagolt — vedlett, színevesztett — házainak homlokzatsora, mint akár Pesten a kevésbé fontos utcák házaié. A tatarozás anyagi feltételeinek biztosítatlansága mindenütt elszomorítóan érezteti hatását.) Az utca két fő szakaszra tagolódik. Egy „I. Belváros”-i és egy nyugati oldalán „Vili. Homokváros”-i keleti oldalán „VII. Szállásváros”-i, „alvégi” szakaszra. Az előbbi mintegy 620 m hosszú, és a „Barátok kertjé”-t kísérő, rá merőleges, ma is Deák Ferenc nevét viselő utcától a Damjanich utcáig, utóbbi kb. 640 m hosszú, és innen a Lökért sorig tart. A belvárosi szakasz keskenyebb, tömörebb, általában végig zártsorban épített házakkal szegett, az „alvégi” kitágul, levegősebb, világosabb lesz, s a zártsort több kert magas és tömör falai szakítják meg, melyek azonban így is biztosítják a térfal folytonosságát. A zártsorú

31