Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 2. szám - Buda Ferenc: A költő nemcsak a halál rokona - FIATALOK - Pap Károlyné: Illyés Gyula és Pap Károly
— Tudom, tudom. Nekem mégis kell. Van valami kész írása, ami még nem jelent meg? — Hát. . . volna egy töredék a Jézus-regényéből. Jóséhről, Jézus apjáról szól, hogy lepi meg őt az első férfivágy egy éjszakán, az illatos, virágos réten, ahol a nyájat őrzi . . . — Az jó lesz, kitűnő lesz! Hozza el! — Kari tudta nélkül? El is vittem az írást. Címét is én adtam neki: „Alom” Gyula azonnal le is közölte, s mikor megkérdeztem, hogy tetszett, azt felelte: „Igazi Pap Károly” De térjünk csak vissza arra a találkozásra. Mikor már megígértem, hogy titokban adok novellát, azt kérdezi Illyés: — És máskülönben mi újság maguknál? — Hogy mi? — reszkettem örömömben. — Hát a Mózest itt adják a Goldmark-teremben! És ott vannak sorra a keresztény írók! Kárpáti Aurél, meg ez, meg az, jaj, nem is tudom hamarjában, ki mindenki! Elek Artúr, hát szóval izgatott vagyok, nem jut eszembe egyetlen név sem! Nézze meg, nézze meg, Gyuszikám! — Akkor szerezzen két jegyet, Pap Károlyné. De ne szóljon Karinak, csak majd az előadás után. — Éppen van nálam két jegy. Tessék! — És odaadtam két jegyet. Félholtan az izgalomtól nézegettem az előadás kezdetéig Illyések felé. Megláttam őket, és ettől kezdve végigizgultam az előadást. Már előre készültem gondolatban arra a felmérhetetlen örömre, amit majd az ő dicsérete jelent nekem. Karira nem is gondoitam. Ő az első előadás után meg sem jelent többé a színházban. Vége volt az előadásnak. Egyszerre csak látom, amint lllyésék szinte menekülésszerűen sietnek kifelé a színházból. Én kétségbeesetten rohantam utánuk. Szívem a torkomban dobogott. Úgy kérdeztem: — Nos? Nos? Hát el akar menni, anélkül, hogy egy szót is szólna nekem a darabról? — Hát. . . hogy is mondjam, Pap Károlyné: nem értettem. — Az istenért! Mit nem értett? — A darabot. Az egész darabot nem értettem. Azonkívül az előadás csapnivalóan rossz volt. De most sietek. Viszontlátásra. S megmaradt amellett, hogy nem érti a darabot. Meg is írta a nekrológjában. „Nem értem, nem értem”. Egyebet nem váltott ki belőle a Mózes. Kötelességet teljesítik, amikor itt idézem Németh László hozzám intézett levelét a Mózes elolvasása után: „Kedves Pap Károlyné, köszönöm, hogy elküldte nekem Karinak ezt a drámáját, amelyet nem ismertem. Bizonyára az utolsó évek termése már — hangjában, fájdalmában és reményeiben azoknak a vívódását érzem. Egyszer vagy kétszer találkoztam vele abban az időben s ráismerek, de itt költészetté nemesedve, kristályosán szól, ami beszélgetés közben ziláltnak, majdnem rögeszmének hatott. Egyik legszebb írása ez Karinak, egyben végrendelete s akármilyen takarékosan bánunk a szóval: remekmű. Nem tudom, ki végezte a húzásokat. Sok értékes anyagot vágnak ki — a dráma kedvéért. Ha nem Kari húzása, egy kiadásnál meg kellene nézni, mit lehetne megtartani belőle, ha nem is a színpadnak, de kapcsos zárójelben az olvasónak. Kérem, őrizze ezeket a lapokat s az emlékét is annak, aki előbb-utóbb megint ott lesz köztünk és előttünk, mint fiatalságában. Szeretettel Németh László 1953. XII. 7.” Fodor József a Bánk bánhoz méri a darabot, s megjegyzi, hogy eddig csak ketten nyúltak szerencsésen a Mózes témához: Michelangelo és Pap Károly. Nem tudom felfogni, nem fér a fejembe, képtelen vagyok eltalálni, mi indította Illyést arra a kijelentésre, hogy nem érti a drámát, de a szerzőt magát torokszorítóan értette. Szerintem Illyés tartozik még ezzel a magyarázattal. Évek múltán, a felszabadulás után egyszer találkoztam vele, Illyéssel. Odajött hozzám, megszorította a kezemet. Azt mondta: — Megkaptam a múlt évben a levelét, de nem érek rá válaszolni. Most megbeszélhetjük a dolgot azzal az előszóval. Gondolhatja, hogy nagyon szívesen írom meg, több is lesz, olyan életrajz féle. Szóval bízza rám. De nekem ehhez száraz adatok kellenek. Mindjárt fel is jegyzem őket. Jó? Rábámultam: — Illyés Gyula... tőlem, adatokat? Miféle adatokat? Született, írt, s megölték. Vagy megfagyott. Vagy éhen pusztult. Vagy megfáradt, s nem bírta tovább, s akkor tarkón lőtték. Vagy valami folyóba taszították őket, a jeges vízbe, s ott maradt, holtteste talán belekerült a tengerbe. Vagy mérgezett kenyérrel szenvedett ki, Bergen-Belsenben. Valami erdőről is beszélnek, ahol a fel- szabadulás előtti napon ezer munkaszolgálatossal ásatták meg a közös sírt, s úgy lőtték be őket. Ez még Buchenwaldból származik, ez a legenda. De az is lehet, hogy valami fára akasztották, amikor talán szót emelt egy másik megkínzott szenvedése miatt. — Ezt Így nem lehet megírni, Pap Károlyné. De különben is bízza rám, és ne keserítse magát ezekkel a látomásokkal. Én nagyon kedvelem magát, szeretem, hogy annyira elválaszthatatlan Karitól, s egész biztosan meg is fogom írni, amit kért tőlem, csak hát igen kevés az időm, tudja. 29
