Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - Buda Ferenc: A költő nemcsak a halál rokona - FIATALOK - Pap Károlyné: Illyés Gyula és Pap Károly

rP<ip JCá^&h/né

Illyés Gyula és Pap Károly

1929 júliusának egyik forró napján férjem azzal a hírrel jött haza, hogy nem a kávéházban, hanem Basch Lórántnál töltötte a délutánt. — Az, aki azt a sok pénzt küldte nekünk abból az alapítványból? — kérdeztem. — Igen. És most ezenfelül még meghívott a birtokára is.

Nevetett, s úgy folytatta: — És hogy végleg megbolondulj örömödben, még azt is hozzátette a főkurátor úr: — Azonfelül pedig, kedves Pap úr, válasszon magának egy kedves pajtást, nehogy unatkozni találjon ott Nagyháton.

— Nagyhát. Hol van az?

— Nem tudom. Valahol a Tisza mentén. így mondta Basch Lóránt.

— Es a pajtás?

— Illyés Gyula.

— Illyés? Soha nem említetted.

— Nem is ismerem közelebbről. Osvát beszélt nekem róla. Nézd meg a Nyugatot, ott megtalálod a Búcsúztatót, -— Igen — emlékeztem — az gyönyörű vers. — Az — hagyta rá Kari —, ott Baschnál majd közelebbről megismerjük egymást.

Másnap már lázasan belekezdtem a munkába. Legalább két hálóing, két nappali ing, három alsó, zsebkendők, két törülköző. Három pár zokni. Ez a legkevesebb, enélkül nem engedhetem el Karit. Rohantam a nővéremhez, megbeszéltem vele a teendőket. Azonnal nekilátott, hogy legalább az egyik hálóinge legyen vadonatúj, és ne kelljen szégyenkeznie barátja előtt.

Ottlétük egy nagy barátság kezdete volt. Kari gyönyörű, de fantasztikusan hamis hangú énekével vidította Illyést, igen jól érezték magukat.

Üdülésüket az én sürgönyöm akasztotta meg. Mert közben az édesapám meghalt, s az ő temetésére hívtam vissza Karit.

Apám temetése után néhány napra, egy kora este, amikor Kari még nem is volt otthon, kopognak. Egy rendkívül vonzó külsejű fiatalember lép be. Kezében kis csomag. Bemutatkozik: — Illyés Gyula vagyok.

— Ó — mondtam és annak tudatában, hogy Illyés bizonyára osztozik gyászomban, azonnal sírva fakadtam.

Leült a díványra, meghitten, mintha eddig is minden idejét nálunk töltötte volna.

Egyetlen pillantásával ki tudta fejezni részvétét, vigaszt nyújtott, barátságot ígért. Majd lassan bontogatni kezdte a kis csomagot, és mosolygott: — Elhoztam a Sundi hálóingét is, a hirtelen készülődésben otthagyta.

így mondta: hirtalan.

Gyászomon és az egész valómat eltöltő szereteten túl is, amely Illyéssel szemben megjelenése pillanatában elöntött, mégis feltűnt nekem furcsa tájszólása. Az „á”-zás. Annyira, hogy megkérdeztem tőle: — Mondja..., kedves Gyula..., hogy is kérdezzem ezt..., miért beszél maga olyan á-san?

Illyés hangosan, kedvesen fölnevetett: — No tessék! Hát maga nem tudja, Papné, hogy Dunántúlon mindenki így beszél? Meg aztán . . . apám paraszt származású.

— Paraszt. . . Csodálatos. És anyukája?

— Az én édesanyám jegyzőfamília.

— Tudja, Gyula — magyaráztam —, nekem furcsa emlékeim vannak a parasztságról és az idegen kiejtésről. — És elmondottam neki, hogy tót (ma szlováknak mondják) származású vagyok, paraszt pajtások között nevelkedtem, s azok is ilyesfajta kiejtéssel beszéltek, már aki magyarul próbálta meg; és ezek a régesrégi emlékek kavartak úgy fel.

Végignevette egész elbeszélésemet. A végén azt kérdezte: —- Tud még valami tót parasztdalt? — O — feleltem — mindegyiket. Egyetlen dalt sem felejtettem még el!

26