Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - Varga Mihály: A büntetés (novella)

Amikor megértettük, mi lesz a büntetés, már mosolyogtunk is. Bátortalanul még, de mosolyogtunk.

A Főnök nevetett. Amint ránéztünk, nevetni kezdtünk mi is, szakadt-szánalmas nevetéssel. Milyen jópofa is a Főnök — gondoltam. Hálával voltam tele iránta. Mi az: adunk egymásnak egy-egy kis pofont, mi van abban? Szerettem most a Főnök urat.

— Hát kezdjed, öreg! — szólt rám jóságos-szelíden a Főnök. Kicsit arcul legyintettem Dugót. Ő mosolyogva állta. Hogyne, mikor alig érezte tenyeremet a bőrén. A Főnök megcsóválta a fejét.

— Ejnye, öreg, ez túlontúl kicsi pofon volt. Dugó, te következel. Mutasd meg, hogyan kell!

Dugó ütött. Ez már jól-odasózás volt, odakaptam utána az arcomhoz. Már bántam, hogy nyertem a biliárdon.

A Főnök megcsóválta a fejét.

— Dugó, Dugó . . .! Ez nagy volt! Add vissza felét neki, öreg!

Nem értettem.

— Add vissza felét neki, azt mondtam!

Láttam, hogy elkomolyul az arca. Mozdulatlanul álltam.

— Nem hallod?!

Csak néztem rá, ijedten.

Felcsattant a hangja.

— Nem hallod?

Bátortalanul szólaltam meg, alig lehetett hallani a hangom: — A Főnök úr azt mondta . . . Hogy csak egy-egy pofon lesz . . .

Lángokat vetett a szeme.

— Azt mondtam?

— Azt.

A hordótól valami kuncogás-féle hallatszott.

— Azt mondtam? — ismételte meg a kérdést a Főnök.

— Azt, Főnök úr.

— Úgy, szóval azt?

A hordóhoz ment, ivott. Amikor visszajött, intett, hogy üssek. Pofonvágtam Dugót, az előbbiből okulva, most már valamivel erősebben.

— Nem jó — mondta a Főnök.

Csak néztünk értetlenül, miért nem. Nagyon fehér, puha izmos kezével mutatta, hogy lejjebb ment, mint kellett volna.

— A pofonnak megvan a hagyományos helye, ahol legjobban megül a kéz — magyarázta bölcsen, szakértelemmel. Az arcáról sugárzott a jóság.

— Mutasd meg Dugó, hogyan kell! — hangzott a szelíd biztatás.

Dugó ütött.

— Felháborító! — üvöltött a Főnök. Toporzékolt. Dühösen szólt rá Dugóra:

— Miféle lelketlen ember vagy te? Mit ártott neked az öreg? Miért akarod agyonütni?

Haragudtam Dugóra és hálás voltam a Főnök úrnak, hogy meg akar védeni, hogy a pártomat fogja.

Rámszólt szelíden, jóságosán: — Mutasd meg neki, öreg. Kérve-könyörögve hozzátette: — De kérlek, ne üss nagyot. ..! Meghatottak a szavai. Milyen jó ő, milyen jószívű, megértő. Elérzékenyültem. Ez okozhatta, hogy szinte simogatás lett a pofonomból.

Dugó arca felderült.

A hordótól kuncogás hallatszott.

18