Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 2. szám - Vadász Ferenc: Tenyérnyi égbolt (regényrészlet)
A hátsó bejárat felől közeledett a megbeszélt helyhez. Korábban már volt ott találkozójuk. A megbeszélt időpontban Rózsa nem jött. Skolnik tudta, baj van. Feri sose késett. Már szinte könnyelműségnek számított, de újra és újra visszament a találkozó helyére. Bizonyossá vált előtte, hogy Rózsát is elfogták. Egy halvány reménysugár maradt még: talán illegalitásba ment, elhagyta Budapestet. Bár . . . erről mindenképpen értesítette volna őket. Ezt követően, június tizennegyedikén, vasárnap történt. . . Margit gazdái az Operaház búcsúelőadására mentek, hogy megnézzék a nyári szünet előtti utolsó előadást, a Cigánybárót. Nyolc óra volt, amikor ő odaért a kapuhoz és csöngetett. A Székácslépcső felől érkezett, Rózsa is többnyire arról ment Skolnikékhoz. Margit nyitott kaput. Jól ismerték egymást. Gácsa Lászlóval és a többiekkel gyakran járt ott. Másfél évig abban az Istenhegyi úti kis lakásban tartották a központi bizottság üléseit. — De jó, hogy látlak — mondta Margit —, nagyon vártunk. Bement a szobába. Izgatott, rövid beszélgetést folytatott Skolnikkal, négyszemközt. Jóska azzal kezdte, ha Rózsa nem volt ott a Kerepesi temetőben a találkozón, meg kell tudni, mi történt vele. Igen, de hogyan? — Feri apja itt él Pesten, a telefonszámát számjegyenként külön-külön elszórtan feljegyeztem a noteszom oldalaira — mondta ő. Lemegyek a Széli Kálmán térre, felhívom a lakásukat. — Veled tartok — szólt Skolnik. Le akarta beszélni, de nem tágított. A zakójukat otthagyták az asszonynál, ingujjban mentek az út közepén egy darabig, aztán autóbuszra szálltak. A telefonnál várni kellett. Bedobta a réz húszfillérest, s miközben tárcsázott, torkában érezte dobogni a szívét. — Rózsa Ernő urat keresem — mondta elváltoztatott, fojtott hangon. Nem lehetett tudni, ki tartózkodik a lakásban, ki veszi fel a telefon- kagylót. — Rózsa Ernő beszél. — A fia barátja vagyok, tudnom kellene, mi történt Ferivel. Nem kapott választ, csak mély sóhajtást hallott. — Kérem, mondja meg, okvetlenül tudnom kell. Hamburgban együtt dolgoztunk — tette hozzá, hiszen majdnem bizonyos volt, hogy lehallgatják a telefont. — A kórházból beszélek, baleset ért, gipszben vagyok derékig ... — Akárki ön, senki sem kényszeríthet rá, hogy titokban tartsam: a fiam meghalt — mondta Rózsa Ferenc édesapja. — Alig egy-két órával azután, hogy a Gömbös Gyula úti katonakórház rabosztályára szállították. Oda már haldokolva vitték. Egyelőre a holttestét nem adták ki ... Skolnik szorító kezét érezte a karján. A tekintetéből, s abból, hogy elöntötte a sápadtság, Jóska mindent megértett. — Nem találok szavakat — súgta reszkető hangon a telefonkagylóba. — Mit is mondhatnék vigasztalót? A fia nagyszerű ember volt... Sietve tették meg az utat visszafelé. Nem szóltak egymáshoz. Az iszonyat jeges kézzel szorította torkukat. Már megszakította minden pártkapcsolatát, csupán Skolnikkal találkozott két vagy három alkalommal. A letartóztatások tovább folytak, még nem gondolhattak a munka folytatására. Akkor, július elején, az utolsó találkozáson mondta Skolnik: — Rejtőzz el, Zoltán. Ne érintkezz most már senkivel, építsd le valamennyi kapcsolatodat. — Ezt az egy találkozót már nem tudom elkerülni — felelte —, ez lelkiismereti kérdés. — Jóska így búcsúzott tőle: — Vigyázz! 14
