Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - Vadász Ferenc: Tenyérnyi égbolt (regényrészlet)

István királykor zuhant le valahol a fronton Horthy István repülőgépe. Senki előtt nem lehet titok: a kormányzó fiát gyűlölték a hitleristák. El kellett tenni az útból. Mást is, mindenkit el kell pusztítani, aki zavarja az egyetemes tragédia német kommandóját.

Gyönyörű nap volt július hatodikán. Akkor látta utoljára az egész égboltot. Akkor még szabadon járt. Szabadon? Milyen különös. Mennyire viszonylagos az emberi szabadság. Amióta gondolkodón, tudatosan él a világban, amióta ismeri a társadalom szerkezetét, törvényeit, az osztályokat, a termelési viszonyokat, azóta sosem érezte magát igazán szabadnak. Mégis, ehhez képest szabadság lenne az is, ha . . . Ehhez képest minden szabadság lenne, ha újra bemehetne a börtön szőnyegszövő műhelyébe, még az is, ha visszavinnék az emeleti zárkába, a többiek közé, szabadság lenne, ha láncot tennének újra lábára, kezére.

Július hatodikán a Duna zöld tükrén csónakok siklottak. Velük párhuzamosan ment a parton az Aquincumihoz. Ott rohantak rá. Karjait hátra csavarták, autóba tuszkolták.

Annak a napnak minden percére emlékszik. Gréti elkísérte a Margit-híd lejárójáig. Ott búcsúztak el. A HÉV állomásról még felnézett a hídra. Indult a kocsi, egy pillanatra látta a lányt. Gréti volt akkor a tenyérnyi ég, huszonegy éves ragyogó fiatalságával. Csak őt látta. Felvillant, eltűnt. Az utolsó szava az volt: Vigyázz!

Ezzel a szóval vált el tőle utolsó találkozásukkor Skolnik Jóska is, az Istenhegyi út tizenhatban.

— Ne menj — tanácsolta.

— Azt nem tehetem — felelte ő. — Vár egy asszony, nem hagyhatom magára. Valószínűleg ott ülnek a lakásukon, figyelmeztetem, hogy ne menjenek haza, még a környéket is messze kerüljék el. Aztán majd egy időre én is eltűnök. Ezt az egy találkozót már nem tudom elkerülni. Ez lelkiismereti kérdés.

— Ne menj — ismételte Skolnik. — Azt sem tetted jól, hogy idejöttél. Már rég e| kellett volna rejtőznöd, hiszen megállapodtunk, most megszakítasz minden mozgalmi kapcsolatot. Rejtőzz el, semmit sem szabad feleslegesen kockáztatni. Ha téged is elveszítünk ...

— Betartom a párt utasítását — felelte. — Még erre az egyetlen találkozóra el kell mennem.

Skolnik nem tudta visszatartani, ezért ő is csak azt mondta: — Vigyázz!

Az Istenhegyi úti villa kertjében labdarózsák nyíltak, enyhék, kellemesek voltak a nyári esték.

Murincsák Margit, akit Skolnik Léváról ismert, s akire rábízhatták az életüket, harminckilencben érkezett Pestre, ott vállalt házmesterséget és sok háztartási teendőt a Svábhegyen, Schreger és Fleissig baromfikereskedőknél. A kicsiny szuterén szoba- konyhás személyzeti lakás még akkor is jó rejtekhelynek bizonyult, amikor több mint százan voltak már a letartóztatottak az Andrássy laktanyában.

Skolnik csak sötétedéskor hagyta el a lakást, hogy mozogjon, friss levegőt szívjon, olyankor, amikor a tulajdonosok nem voltak otthon.

Jóskának néhány nappal előbb lett volna találkozója Rózsa Ferenccel a Kerepesi temetőben. Utóbb elmondta: gondolkozott, kimenjen-e? Sokáig tépelődött, meghányt- vetett magában minden eshetőséget. Azt remélte, hogy Rózsa szabad és elmegy a találkozóra. De vajon tisztában van-e Rózsa a lebukások méreteivel, nincsenek-e neki is nyomában, nem lesz-e az a vége, hogy a találkozón elfogják mindkettőjüket?

Skolnik hosszasan töprengett: rég ismerte Rózsát, tudta, hogyan dolgozik. Maga a megtestesült elővigyázatosság. Észreveszi, ha tényleg a nyomában vannak, nem tetézi a bajt azzal, hogy másnak is nyomára vezesse őket. Később arra gondolt, nem bukott-e le Feri máris? Éz sem látszott lehetetlennek. Nem ismerte Rózsáék lakcímét, tudakozódásra amúgy se lett volna lehetősége. így aztán mégis elment a találkozóra.

13