Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - Raffai Sarolta: Erre ihatunk (novella)

fRaftal Sarolta Erre ihatunk A második kerületben csatangolni télvíz idején este hét és nyolc között, dombnak föl, lépcsőn le, ismeretlen házat keresgélni a ködben — nem a legnagyobb gyönyörű­ség. Jó, az ember egy erőszak-janinak meg kell tegye, mint amilyen Nándi is . . . ba­rátság! No igen, a régi barátság kedvéért méginkább. Mondjuk. Az író letörten, kedvetlenül bandukolt, magában meditált. Valamikor arról álmo­dozott, hogy majd neve lesz, közismert, megbecsült, kemény munkával fémessé kala­pált, azután már soha többé nem tesz olyat, amihez a világon semmi kedve. Második könyve vitathatatlanul sikerré lett, ő maga nem is remélte komolyan, hogy ekkora handa-banda támad körülötte, tehát legfőbb ideje, hogy az a fémessé kovácsolt név gyakorlatilag valamiféle tartóoszloppá váljék, ne engedje őt holmi ostoba kalandokba. Mert a gondolatoktól sohasem félt, még ha cselekvésre kényszerült, attól sem. Leg­nagyobb gyönyörűsége vadidegen területeket, új műfajt meghódítani figurái, mondan­dója számára. De egy ismeretlen városrész . . . még a háta is beleborsózik, úgy néz szembe saját gyámoltalanságával. Otthon, a térképen gyerekjáték volt eligazodni, Nándi pontosan háromszor ismételte hadarva, majd kifogástalanul tagolva az útvonal ismertetését a Moszkva tértől. S a házak most őserdei vadállatok mégis, egész egy­szerűen szörnyek, zárt szemekkel, meglapulva, idegenül hangzó fölírást, mintegy cég­jelzést viselve homlokukon. És neki botorkálnia kell közöttük hülyén, tétován, mert ha már egyszer fémjelzetté vált a keserves, semmitmondó neve, aligha utasíthat vissza egy baráti meghívást, főként, ha annyira erőltetik, mint Nándi tette. S hozzá egy bú­jócskát játszó, nyavalyás házba . . . A bújócskának váratlanul, egyszerre vége szakadt, a ház elébe toppant, szinte mellbe lökte. Az épület impozáns volt, méltóságteljes, a lépcsőház elegáns és csöndes, a sötét, jobbára gondozatlan pesti lépcsőházak megszokott képe után mesebelinek tűnt. Az író akaratlanul is lábujjhegyen lépkedett az első emeletig, ott elmúlt a szorongása, hogy zavarnak adjon helyet, meglátta barátja nevét a fehér ajtó kicsi, aranyosfekete üvegtábláján, és elébe biggyesztve a doktort. — No, dr. Filvig Nándor, itt vagyok — gondolta —.csak azt nem tudom, hol, mikor, hogyan és mit végezhettél ... Már a csengőgombon volt az ujja, amikor gyanakodva újra visszapillantott a dr.-re. Magyaror­szágon évente kiosztanak jónéhány ilyet — csillapította önmagát — más is törekedhe­tik fémjelzésre, szabadok vagyunk. Bent ajtó nyílt, hangzavar zuhant ki rajta egészen idáig, mintegy arculütve az elő­csarnok és lépcsőház csöndjét. Az író meglepődött, hátrahőkölt, menekült volna már, legföljebb hármasban eltöltendő estére számított, a következő másodpercben azon­ban már erről is megfeledkezett. Nándi a régi vigyorgással ölelte magához, s bár tes­tesebb ölelésnek tűnt ez a megszokottnál, mégis jólesett. Amint a szobába lépett, megkönnyebbült, Nándi babaarcú feleségén, Böbén kívül mindössze egyetlen házaspár alkotta a társaságot, barátságos, széles mosolyú, tojásfejű 3

Next

/
Thumbnails
Contents