Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)
1934-08-01 / 4-5. szám
Úgy szeress mint ahogyan már milljószor megírták pojáca költők, sápkóros zenészek ezek az égő szivü félbolondok kik csordaösztönt égfelé terelnek. Úgy szeress ahogy elképzelik a lányszivek s a meddőségben elnyűtt asszonyok szobáik mélyén a szerelmet. Úgy szeress hogy szavaid a jóság mézét hordják szelíd legyen kezed felém hajlása szelíden jó mint ünnepek fehér, foszlós kalácsa. Úgy szeress hogy ne reszkessem, ha múlnak a napok hogy láthassam : örökre ott vagyok nagyálmú szemeidben. KOVÁCS LAJOS. A múlt katakombáiban járok megrészegülten s kutatom titkát a szent őrjöngőknek, akik fáklyás szivükkel lobogtatták a utat s nyelvük csengő kovájával szikrát csiszoltak a taplós agyakba ; akik roppant öleléssel milliókat vontak magukhoz s a szertefutó szikkadt vizeket egy mederbe duzzasztották, hogy ledöntsék az uj élet formái ellen feszülő korhadt gátakat és uj századok diadalmas útját rajzolják fel az égre! De hiába! Most sötét és nyúlós csend terül a lelkeken, mint az iszap. Minden egy koporsó, kadáverillatuak a gondolatok, minden, minden halott, még a születés is a halál torz aktusa ; csak kis szobák pisla mécsénél ihletett percben simít magasztossá néhány tépett arcot az Eszme vagy néhány elszörnyedt, lomos költő üvölt fel olykor, mint nádi farkas, elnyújtott, tompa jajjal. Waiter Ede. 10
