Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)

1933-11-05 / 1. szám

töltek a jótékonyság áldásos homályában és szinte hálásak voltak az Ínségeseknek e nem mindennapi alkalomért,

Valami eldugott helyen csengő berregett jelezve az előadás kezdetét. Lassan elült a zaj, minden szem a pódium felé tágult, hol egy fiatalember konferálta be a műsor első számát: Horváth Csócsika szavalatát. Falrengető taps fogadta, mikor fehér selyem- zsorzset ruhában, ezüstróka belépővel a színpadon megjelent, és meghajolt úgy, hogy hajának művészi ondolálásán még a terem végén levők is el tudtak igazodni. Egy pár pillanatig igy maradt, kellő időt engedve a tisztes fodrászipar rajongóinak, majd kiszámított lassúsággal felegyenesedett. Gyémántgyürüs ujjait előnyösen a százlámpáju csillár fényébe helyezve belekezdett gróf Olcsvay ez alkalomra irt ,,Nyomor" cimü költeményébe. Szavalt, szavalt rongyos ruháról, fázó gyermekekről, éhségről, szép kihizlalt grófi rímekben. Ezalatt a nézők megcsodálták remekbeszabott ruháját és szikrázó gyémántjait. Mikor befejezte, nagy virágkosarat kapott és a grófnak többen gratuláltak.

Hallgatta, nézte őket, mint idegen bolygó érthetetlen játékbábjait. Mindenki mosolygott, mindenki meg volt elégedve, nevettek, diskuráltak.

Nagy elkeseredett düh puffadt fel mellében. Kiáltani, ordítani akart: emberek, nem igy van, ez hazugság, nem ez a nyomor, nem ez a rongyos ruha. Allitsatok pódiumra egy fiatal embert kinek hónapok óta a nyomor szívja sápadtra beeset arcát. Állítsátok oda kopott ruhában, rojtos nadrágszéllel, kócos frizurával, az fog tudni beszélni éhségről, szakadt rongyokról. Szavaival melleteken feltépi a ruhát és szivetek falán fogja kiverni a nyomor ritmusát.

— Ne beszéljen hangosan — bökte meg valaki. A színpadon már a püspök beszélt:

— Korunk legégetőbb problémájához akarok hozzányúlni, az állásnélküli, jövőtlen ifjúság kérdéséhez — kezdte.

Most már ő is figyelt, minden idegszála, minden pórusa rezonált a beléütődő szavakra. A püspök kenetteljes bibliai idézetekkel spékelte keresztül-kasul mondanivalóját s a félóráig tartó beszédét befejezte azzal, hogy a fiatalság problémáját bizzuk a jó Istenre, ki végtelen bölcsességével minden kérdést, minden problémát megold.

Még látta, hogy az emberek felállanak, csoportba verődnek, magnézium lobban, fényképfelvétel. Mint egy eszelős fordult ki a teremből és ahogy az utcára ért, kétségbeesés kezdte fojtogatni torkát, mert túl közel érezte a holnapot és messze az Istent.

«

Jó félórát kellett gyalogolnia, mig hazaért. Budán lakott egy villanyszerelőnél, Stolz Jánosnál. Mikor benyitott a konyhába, erjedt ételszag csavarodott orrába s a szobából veszekedés hallatszott :

— Marha vagy! — csattant élesen Stolz hangja.

7