Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)

1934-08-01 / 4-5. szám

tag, húsos karián csörögtek a karperecek és azt mondta : Apui­kéin, nagyszerű ! Apuskám, kitűnő ! A mérnök beszél: — Én csak arra vagyok kiváncsi, hogy meddig fog ez igy menni ? A legutóbb, mikor odahaza voltam, vidéken az apám ott asztalosmester — tette hozzá magyarázólag — láttam mi megy ott. Este érkeztem, vacsora után beszélgettem apámmal. Nincs munka — panaszkodott, az embereit már régen elengedte. A munkatermekbe, ahol ezelőtt lüktetett az élet; könyökig felgyürt karok nyomták körfűrész alá a deszkaszalagokat, a gyaluk éles szisszenéssel köpték magukból a forgácsot — ma patkányok ta­nyáznak. Beszélt még sokat szegény. Elővette tárcáját s maga elé teregetett egy csomó számlát, Lásd! — mondotta — ezek a kin- levőségek, amit ezekből ki tudok préselni, abból élünk. Nézett rám, mintha feleletet várna és én nem tudtam válaszolni, pedig éreztem, hogy kellene valami vigasztalót mondani. Lelkem mélyén szavak után kutattam, hiába. Az apám felállt és szó nélkül be­ment a másik szobába, lefeküdni. Turkálni kezdtem a számlák között, össze raktam őket és beakartam tenni a tárcába, mikor kezembe akadt egy fizetési meghagyás és egy árverési hirdetmény. Az apám háza, műhelye le volt foglalva. Rettenetes érzés volt. Eloltottam a lámpát és emlékszem : sirtam. A reggelt meg sem vártam, pár sort írtam apámnak — már nem emlékszem rá mit — hajnalban elszöktem hazulról, utaztam vissza. Az utolsó szavakat már alig lehetett hallani. Rákönyökölt az asztalra és egy gyufaszállal nyomkodni kezdte a hamutartó­ban levő cigaretta végeket. Hallgattak. Mindegyik kotorászni kezdett lelkében. A hirlapiró elgon­dolkozva dobolt ujjaival, majd a mérnök felé fordult: — Ne hidd, hogy csak ti vagytok igy. Ez a láthatatlan bes­tia először a parasztot ütötte le a lábáról, majd az iparosok, ke­reskedők nyaka köré csavarodott és nyomta, szorította őket. Préselt belőlük pénzt, jajgatást, kényszeregyességet, csődöt. S nőtt, kúszott tovább ez a rondaság, be a hivatalokba. Elérte a kisfizetésű dijnokok félgyapju nadrágját. Levonták a különóra­dijakat, csökkentették a fizetést. A kis nyolcvanpengős dijnokok panaszkodni, zúgolódni kezdtek. Jött a leépítés, hallgatott min­denki, örült, ha bennmaradhatott. Égy kis szünetet tartott. Szeme elkalandozott a szomszéd asztalok felé, s mikor újra beszélni kezdett, kis káröröm érződött hangjába. — Ma már az angolszöveteknél, a selyem ingeknél tart. Es nincs megállás! Az egyiknek revolvert, a másiknak zsilettpengét, vagy jobb esetben egy kis pravarztüt nyom a markába, mitől az­tán szépen, kényelmesen át lehet szédülni a túlvilágra. 5

Next

/
Thumbnails
Contents