Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)
1934-01-01 / 2. szám
szelni, nem bírja a forma korlátjait — szóval ha papírra karcolná gondolatvilágát kiderülne, hogy müvei mellett a világ- irodalom termései csupán dőre kísérletek voltait. Maradjon meg az emberiségnek bolond hite és higyjék csak, hogy amit eddig csináltak, az a csucsképesség és nincstovább. Itt van a Shaw a szenilis angol szatirikus, vegetáriánus humorát csak terrorizált bárányok képesek megemészteni. Azt mondják Balzac ez a képtelen vállalkozó, regényiró volt, Goethe dramatizált füzfakölteményét a Fausztot időállónak hazudjék, penészkultura és ásitó semmi az emberiség szellemi vagyona. Baudelaíret, a katholikus arisztokrata rímdemagógot korszakalkotónak állítják be és Welsnek pedig a pislákoló angol agyvelőnek, költészetmentes, féligsült nemzetgazdásznak, természettudományi merengéseit szintén irodalomnak tartják. Ez kell nekik és nem én... Én Én Én. Tehát harakiri, japán öngyilkosság felszurom karddal zseniális pocakomat. Azért sem mutattam meg, hogy ki is vagyok vagy voltam, majd felocsúdnak meglepetésükből ha már nem leszek. Nem találom érettnek az emberiséget arra, hogy megértsen. Ezért halok meg. A világtörténelembenugy sem találnak esetemre anaglógiát. Engedékenyebb perceimben talán Buddhát még elismertem volna, de nem szellemét, hanem szobrait, — annyi mafla bálványt amennyibe ezt az álmodozó herceget gyúrták és faragták, még nem láttam. Napoleon már hasonlítana hozzám, de Waterloonál ez is beadta a derekát. Tehát jöjjön a harakiri! Este nyolc óra van. Vájjon a világ harangjai meg fogják-e érezni halálom mindenségtörténelmi pillanatát, van-e annyi tudatosság a kehelyalaku ércekben, felfogják-e a világ legnagyobb lelkének találkozását az örökkévalósággal?! Szeretném túlélni a kataklizmát, de sajnos, halálát még egyetlen ember sem élhette túl. Tehát harakiri és kardjába dől az észcézár! Kopogtattak és a merengő nagy iró megmozdult ócska pamlagján. — Mit akarsz tőlem ? — ordított a csikorgó ajtó felé. — Barátom ! A Botanikai Közlöny elfogadta versedet! — Vagy úgy ? — kiáltott fel féktelen örömében. S mire senki sem számíthatott volna a nagy zseni elfogadta a középszerűek hiú lázát, az első közléssel járó hivány hideglelést. És maga elé varázsolta a mirákulumot, amint a gép ötszáz példányban ontja korcs gondolatai fekete festékes fotográfiáit, egy ismeretlen vidéki szaklap számára. A harakirit pedig nagybátyja kardjával együtt felakasztotta a falra. ►M 11
