Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)
1934-08-01 / 4-5. szám
KÖNYVEKRŐL KELEN LÁSZLÓ: íz emlék felé A tehetség iránt érzett hódolatunk és elismerésünk vezeti toliunkat, midőn Kelen László újabban megjelent verseskötetéről Írunk. Már az előszóban megállapíthatjuk, hogy ezek a versek a költő repertoárjának legszebb ékei; egy érző és látó ember leikéből kerültek felszínre s ha talán fényük sötét és komor is, mint az ében, mégis nemesen izzó valamennyi, mint az igazgyöngy, Azt mondottuk komorak és sötétek ezek a versek, mint az ében, — mint az ébenfakoporsó, melybe a férfikor delét már túlhaladó költő bezárta lelkét, reményeit, vágyait. Egy csalódott, hitevesztett ember mély sóhajtásai ezek a versek, egy csalódott emberé, aki még gyönyörűséggel szemléli a tavaszi ég feszülő kék sátra alatt a természet pazar szimpompáját, még megittasul a nyár vemhes illatától is, de már a bukdácsoló, meg-megtorpanó és örökön újra előrelendülő emberiség gigászi küzdelmén csak fanyarul mosolyogni képes. „Ó tömeg! — írja az egyik költeményében — Tizezeréves szent csürhe, melyért a legjobb birkafejek hullották már porba s miattad, sőt belőled hajbókol, táncol, om mane padme humózik, nép- stónokol a szinte tizezeréves isteni és profán társaság — Ó tömeg! Hogy vágjak versben fejedhez kétszer kettős igaiságokat, 16 mikor te családfákat bogarászol, korbácsot tartó kezet csókolsz s a nyakadon ülő előjogok sorrendje felett vitatkozol?“ Igen, igy vagyunk valahogy a ,,csürhe" tömeggel és mégis ezzel a schoppenhaueri pesszimizmussal, ilyen keserű és meddő minden-mindegy filozófiával nem sokra mehetünk. Kelen fiatalságát véresre ostorozta a háború, hitét, álmait szétmarcangolták a tébolyult forradalmak. Ezért nem hisz az emberiség fejlődésében, csak örök körforgást lát, reménytelen és ostoba vitustáncot. Talán igaza is van. De kérdjük, lehet-e ilyen savanyu szájízzel, ilven csüggedt lélekkel költőnek nagyot, maradandót alkotnia? A hit fundamentuma nélkül nem építhetünk még babiloni tornyot sem. Cél nélkül nincs élet, élet nélkül nincs költészet. Az emberiségnek szüksége van a költők vérére és agy velejére, amelyből a bizonytalan jövő uj tégláit gyúrja. Érzi is e gondolat igazságát Kelen, mikor a fent idézett költemény utolsó soraiban igy kiállt fel: „Ó tömeg! Tudom, minden hiába s mégis! Megvillanó mámoritó gondolatot akarok! Lehetőségét, hogy nem hiába — zálog, délibábját, boldogságodnak — egyszer életemben, Uj hóvirág bimbaját a benned hinni tudásnak — aztán nem bánom, hulljon porba éretted az én birkafejem is!“ Igen. Minden gyilkos kiábránduláson, mellbevágó csalódáson túl, a mi szeretőnk, a köl-
