Folia Historica 34. (Budapest, 2019)
III. MŰHELY - Csorba László: Kovács Béla (1953-2018)
hogy filmetűdöt készít a Rotunda fala mentén elhelyezett egyik képernyőre. (Ez a film az akkor rendezett tudományos konferencia sok évvel később közreadott, album-szépségű kötetének DVD-mellékletén is megjelent.) Ám én azt is tudtam - hogy honnan, mindjárt kiderül -, hogy Kovács Béla minden egyéb tehetsége mellett elsősorban a műtárgyak filmes ábrázolásának lírai költője, így a sors valódi ajándékának tekintettem, amikor 2014-ben lehetőség nyílt arra, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum 11 értékes és szimbolikus műtárgyáról filmetűdöket forgathasson. Ez a 11 film igazi főmű - ars poetica és vallomás - egy filmes komponista 11 tételes szimfóniája a szépséges műtárgyak iránt érzett igaz szerelméről: Apafi fejedelem 50 dukátja; Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele; Zsigmond-kori csontnyereg; Erzsébet királyné ruhadereka; Kossuth Lajos bostoni dagerrotípiája; Monomakhosz-korona; A Sztálin-szobor keze; A tiszabezdédi tarsolylemez; Pálffy-serleg; Ember alakú agyagurnák, Quadripus (Polgárdi). A filmek formálása során megnyilatkozó különleges látásmódja, kifinomult érzéke, az azt szolgáló tudása és műveltsége, képi fantáziája, alkotói tehetsége, a munkavégzés során megnyilvánuló alázatos szorgalma így együtt azért is sajátos, egyedi jelenség, mert a filmkészítésben nemigen voltak mesterei - inkább csak barátai. Csupán egyetlen vágótanfolyamot végzett el, és a napi feladatok tucatjaival szembesülve, a múló évtizedek során mindet egyre magasabb szinten megoldva, lényegében autodidakta módon, barátai bizalmából lett belőle „igazi" rendező-operatőr, valódi filmes mester. Sok más alkotás mellett a Hungária Literata több évtizedes sikerszériája bizonyította azután, Csonka Erzsi szerkesztői „fundamentumával" a háttérben, hogy Béla nemcsak mindent megtanult, amit a dokumentumfilmes szakmában tudni kell, de igazi művésszé érett: esztétikai szempontból is szuverén módon formálta filmekké a változatos művelődéstörténeti mondanivalót. Vágói érzékenységét, kreativitását és precizitását nem kisebb alkotó, mint Jankovics Marcell kamatoztatta széleskörűen műveiben. Mármost ha mindezek mögött a személyiség titkát keressük, ami minderre képessé tette őt, akkor a támpontokat valahol a távolabbi időben, a középosztálybeli-értelmiségi család múltjában, a gyermekkor fölragyogó világában kereshetjük, melynek visszfényeiből én még láthattam valamennyit a kései '60-as évek Budapestjén, a Szilágyi Erzsébet fasori lakásban, a Városmajorra nyíló ablakok mögötti, ezerkönyves szobákban. Már 1967 őszén, miután beiratkoztunk a Rákóczi Gimnázium 1/D osztályába, meghívott, hogy újdonsült osztálytársának végigmutogassa könyvkincseit vagy éppenséggel orvos nagyapjának doberdói fotóalbumát - miközben a nagyszobában szülinapos nővérét, a szépséges Évát rajongták körbe a nagykamasz fixák és produkálták verbális erőmutatványaikat... Ugyanez a műsor nyáron a balatonszemesi nyaraló kertjében folytatódott, ahol a klasszikus tóparti csövezés közepette látogattam meg barátomat. Finom, végtelenül udvarias, gyakran elábrándozó lénye a gimnázium négy esztendeje során nemigen kezdett önmagával semmit, csupán a végtelen beszélgetéseket élvezte, annál is inkább, mivel az utolsó két középiskolai évet padtársakként egymás mellett töltöttük. Amikor azután „megérett" az osztály és szanaszét spricceltünk a nagyvilágba, nála a „vándorévek" következtek, de ebben is autodidakta hajlamait követte: előbb a kínai nyelvvel foglalkozott, majd a Petőfi Irodalmi Múzeumban tett szert olyan komoly irodalomtörténeti ismeretekre és kapcsolatokra, hogy önálló kötete is megjelent: sajtó alá rendezte - Papp Annával együtt - a századvég mára kissé elfeledett, nagyszerű írójának, Kemény Simonnak a naplóját. Irodalmi szenvedélyei közé tartozott a dedikált kiadások 268
