Folia Historica 34. (Budapest, 2019)
II. KÖZLEMÉNYEK - T. Orgona Angelika: Ismeretlen ismerős. A Magyar Nemzeti Múzeum ónkannája 1524-ből
meg, oltáradományokat tettek. A testvérületek és a céhek egyaránt a közösségi életet is szolgálták, az ünnepségekkel járó közös étkezések mindkét társaságra jellemzőek voltak. Pusztán a terminológia alapján nem mindig lehet elkülöníteni a két típust, hiszen a céh és a testvéridet szavakat gyakran egymás szinonimáiként használták.1^ A korai kannák egyértelműen gótikus alakjaival szemben a későbbiek szentjei már a korareneszánszra jellemző ruházatot viselnek, és a mérművek helyére bőségszaruk és virágkosarak kerülnek - még ha a kanna formája késő középkorinak is hat. A már hengeres testű kannákon az egykori fazettált beosztást a vésett díszítéssel érzékeltetik. A lapos fedelek rendszerint profüált fedélgombot vagy ülő állatalakot, általában oroszlánt hordoznak, billentő segítségével nyithatók. A kannák lábazatszerű lábakon állnak, melyek ugyancsak állatalakokat, például guggoló oroszlánokat, vagy emberalakokat ábrázolnak. A golyó alakú lábak másodlagos, későbbi rátétek. Az edény füle lendületesen ívelt, alsó része gyakran díszesen kiképzett, képzeletbeli lényekkel, sárkányokkal díszített, amely alakok egy újabb, pótfogantyút mintáznak, az edény súlya miatt. A típus nevének eredete bizonytalan. A német schleifen igét a fen, köszörül / csúszik / cipel, vonszol értelemben is használják, míg a Schleife főnév jelenthet hurkot, kanyarulatot is. A szemantikából kiinduló megfejtési kísérletek a következők: A.) a felületi megmunkálásra, csiszolásra vonatkozik az elnevezés. B.) A kanna olyan nehéz volt, hogy nem emelték, hanem húzták az asztalon. Az edényeket Pipe-nek nevezett sárgaréz kiöntőcsőrrel látták el, így lehetett kényelmesen kinyerni belőlük az italt. A kiöntőcsőr a fenék közelében helyezkedett el, és mivel a kannáknak vagy csak alacsony lábuk volt, vagy nem is létezett lábuk, ezért az edényt az asztal széléig kellett vonszolni, (schleifen) ha abból valaki ki akarta magát szolgálni. Frank nyelvjárásban a schleifen ma is a nehéz tárgyak cipelését jelenti. Tehát a fogalom keletkezéséhez a nehéz kannák mozgatása is hozzájárulhatott. C.) A schleif, azaz kanyarulat az edény íves fogantyújára utal. D.) A schleifen a legénnyé avatás szokására utal, amely a legényvizsgát követte. Ez alkalommal a többiek tréfálkoztak vele. A schleifen tehát tréfásan az inas legénnyé „köszörülését", „csiszolását" jelenti, illetve az avatással járó italozást is.10 A legényavatás szertartása szerte Európában szokásban volt. Néhol keresztelőnek hívták az eseményt, melynek során vízzel, borral vagy sörrel keresztelték meg az újdonsült céhlegényt. A kanna feltöltése is a kitanult inas feladata volt, aki emiatt nagy adósságba verte magát, de csak így vívhatta ki a céhlegények tiszteletét. Egyes helyeken egy utolsó, csengős pofont is kiosztottak ünnepélyesen a legénnyé avanzsált inasoknak, sőt egyéb túlkapások is előfordulhattak, amelyet a városvezetés sem mindig nézett el. Zürich város tanácsa 1681-ben megtiltotta a legényavatással járó szokások - gyalulás, köszörülés, pré- dikálás - gyakorlását, a mértéktelen ivászattal egyetemben.18 19 20 18 Kubinyi András: Vallásos társulatok a késő középkori magyarországi városokban. In: Uő: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. Bp., 1999. 341-352. 19 Bocaud, Ph.-Frégnac, C. i. m.; Mory, L.-Pichelkastner, E.-Höfler, B. i. m. 257. 20 Nadolski, D. i. m. 116
