Folia Historica 32. (Budapest, 2017)

III. MŰHELY - Dagerrotípia munkacsoport: Miskolci utazó a vándorfotográfus Johann Hierath bécsi műtermében

A Szűcs Sámuelt megörökítő dagerrotípiát tehát minden bizonnyal Johann Hierath vándordagerrotipista készítette Bécsben. Sajnos további adatot a fényké­pészről nem tudunk: sem születésének, sem halálának időpontját, sem pedig fényké- pészi tevékenységének további részleteit. Lehet, hogy ez az első ismert, szignált felvé­tel Hierathtól? Mi úgy gondoljuk, hogy igen! Szűcs Sámuel naprakészen követte a közéleti eseményeket, lelkes színházláto­gató, szorgos naplóíró és családtörténet-kutató volt. A Herman Ottó Múzeum által őrzött naplójában megtaláltuk, hogy 1843-ban valóban járt Bécsben, ám arról nem tesz említést, hogy fényképet készíttetett magáról. Ez meglepő, mert Szűcs Sámu­el naplóiban sokféle dologról kimerítő részletességgel írt. Miért történhetett, hogy találkozását ezzel az újdonsággal - a fotografálással - szó nélkül hagyta? Esetleg azért hallgatott erről, mert szerény természete, amelyet Kilián István munkájából is­merünk, nem engedte meg, hogy egy saját magáról szóló képpel hivalkodjon? Az utókor számára mindenképpen veszteség, hogy nem ismerjük a körülményeket, mi vezette arra a Bécsbe látogató fiatal magyar utazót, hogy beállítson Hierath ideigle­nesen működő felvételiző helyiségébe, és ott magát megörökíttesse. Minden esetre bécsi utazásának dátuma egyezik a kép verzóján található felirattal. A dagerrotípia megvásárlásakor elődünk feljegyezte róla, hogy „igen jó tartású", azaz jó állapotban van. A tárgyról ismerünk egy üvegnegatívra készült reprodukci­ót 1966-ból, az erről készült pozitívon, amely a dagerrotípia leírókartonján is meg­található, a kép még meglehetősen jól látható. (4. kép) A dagerrotípia a következő, 1972-ben fekete/fehér rollfilmre készült reprodukció alapján rosszabb állapotban volt, mint 1966-ban. A reprodukción jól láthatóan az üvegen, körülbelül középen, egy repedés húzódott végig. (5. kép) 1971-ben9 a képet Baky Győző restaurálta. Ekkor a hátlappapírt a lemez körvo­nala mentén körbevágták, majd a lemezt kiemelték. Az így keletkező vágásnyom mellett a levegő beáramlott, és ez a visszahelyezett lemezen oxidációt okozott. A munkáról sem feljegyzés, sem képi anyag nem áll rendelkezésünkre. Azt, hogy a ciánkális (60-as évekre jellemző), vagy a tiokarbamidos (70-es évekre jellemző) módszert alkalmazták-e, az ma nem megítélhető. 1988-ban a tárgyat Flesch Bálint konzerválta. (6-7. kép) Flesch Bálint fényképes dokumentációjának adatai szerint a fedőüveg teljes hosszában végigfutó függőleges repedés miatt kellett a dagerrotípi­át szétbontania. A mechanikus tisztítást követően (levegővel történt lefújás) új kon­zerváló csomagolás készült új hátlapkarton, új fedőüveg, új légzáró ragasztószalag felhasználásával.10 Az 1989-ben általa készített színes diafelvétel rögzítette a kép ál­lapotát. A kép nem szerepelt az Ósfényképek című kiállításon. A tárgy jelenlegi, konzervált állapota a csomagolást tekintve jónak mondható. (8-9. kép) A körbefutó ragasztócsíkként szolgáló kék könyvkötő vászon feltehetően nem eredeti, az első restauráláskor kerülhetett a tárgyra. A hátlapon még látható a 9 A leíró karton szerint egyértelműen 1972 a reprodukció készítésének időpontja, s 1971 a resta­urálásé, amit a leltárkönyv is megerősít. 10 Flesch Bálint által használt anyagok: Forte fotópapír hordozópapír, baritált és nem baritált ver­zióban; Forte emulziótechnikai zselatin; savmentes papír; japánpapír/fátyolpapír. 309

Next

/
Thumbnails
Contents