Folia Historica 28. (Budapest, 2013)

II. KÖZLEMÉNYEK - Berczellyné Szilágyi Réka: Emlékművekhez készült szobormodellek, szobormásolatok a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárában

személyek, kisebb részben pedig festők, szobrászok.10 11 A sok esetben eredménytelennek ítélt, ezért újra kiírásra kerülő pályázatok illetve a szoborbizottság tagjainak cserélődése miatt, hosszú évtizedekig elhúzódhatott egy-egy emlékmű felállítása, mint ahogy ez a Széchenyi-emlékmű esetében is történt.

Ennek ellenére a társadalomban továbbra is volt igény emlékművek állítására. Sorra írták ki az újabb szoborpályázatokat, amelyek témáikban is jól mutatták a politikai irányvonalak változását. 1867 előtt így elsősorban a politikailag semleges személyek - költők, írók, színészek - megörökítése valósulhatott meg, majd a század hetvenesnyolcvanas éveiben azoké a politikusoké is, akik a forradalom mérsékelt szárnyához tartoztak, vagy a későbbiekben a kiegyezést elősegítő politikát folytattak (Eötvös József, Deák Ferenc vagy a fentebb már említett Széchenyi István). Sőt, a radikális és a hatalom szempontjából még mindig kényes személyek emlékművei is sorra megjelentek a század utolsó évtizedeiben, például a Petőfi vagy Kossuth szobrok. A közelmúlt nagy közszereplői után aztán folyamatosan visszanyúltak a régmúlt jelentős alakjaihoz is, mint Szent István vagy Mátyás király. A folyamat betetőzését pedig a Millenniumi emlékmű gondolata és több évtizedes megvalósulási folyamata jelentette (1894-1929).11

A hirtelen megnövekedett igény megfelelő kielégítését azonban nehezítette az, hogy művészi szempontból nem volt előzménye az ilyen jellegű szobrászatnak. Külföldi előképek - a bécsi, berlini és müncheni akadémizmus - nyomán kezdett kitermelődni egy használható művész réteg, ami a késő historizmus jegyében alkotott. Ehhez adódott még egy nagyon erős történelem, mégpedig nemzeti történelem központú gondolkodás a vezető hatalom részéről, melynek következtében nem alakulhattak ki nagyon egyéni koncepciók, útkeresések sem. A korszak és ezen belül elsősorban az emlékműszobrászatra, az emlékszerűségre törekvés, a zárt, kifejező körvonal, felismerhető főnézet, az idealizálás és az egyértelmű tartalom, üzenet lett jellemző.12 Általános elvárás volt, hogy az ábrázoltat „legszebb férfikorában", de természetesen élethűen, rá jellemző attribútumokkal, enyhén mozgalmas, álló pozícióban örökítsék meg

.13 A historizmus kora már csak résznormákat tudott adni a műalkotások elkészítéséhez, de az ehhez szükséges esztétikai kritériumokat már nem tudta egyértelműen meghatározni; az emlékmű egyre inkább annak az idealizált képnek a megtestesülése lett, ami a társadalom tuda10 Kovalovszky Márta: „Bronzba öntött halhatatlan." A historizmus emlékműszobrászata. In: A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk.: Zádor Anna. Bp„ 1993. 79-98. 80.

11 Kovalovszky M. i. m. 82-83.

12 Nagy Ildikó: Magyar szobrászat - egyetemes szobrászat In: Sub Minervae nationis praesidio: tanulmányok a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos 60. születésnapjára. Bp., 1989. 280-284., 280-281.

13 Kovalovszky M. i. m. 84.

219