Folia historica 23/2

Balajthy Katalin: Egy magyar értelmiségi román földön

az erdélyi Boér Ferenc, aki hazatérve 1844 októberében a csángók lélekszámára, műveltségi viszonyaira és a katolikus misszió gazdasági helyzetére vonatkozó sok értékes adatot tartalmazó jelentést állít össze a diétára Pozsonyba gyűlő magyar főpapok számára.

1^ Van mégis a moldvai magyar értelmiségnek egy csoportja, amely éppen a falusi magyarság, a csángók és székelyek között él: a papok. A 19. század első feléből 3 református és 23 katolikus pap (csaknem mind minorita szerzetes) moldvai missziójáról találtam adatokat. Míg a 18. században, majd később, a 19. század elején volt idő, hogy egy sem, vagy csak két-három magyar lelkészkedett kint, az 1820-as évek és főként a következő évtized közepétől a korábbinál többen lépnek a misszióba: egyszerre olykor nyolcan-tízen is vannak. A jelenség hátterében nem elsősorban a csángók iránti értelmiségi érdeklődés áll, hanem inkább az a körülmény, hogy a felélénkülő nemzeti érzés hatására a magyar katolikus és református egyház is fokozza a gondoskodást a külföldön, azaz főként a két román fejedelemségben élő tagjairól. A magyar papok szolgálata sajátosan nehéz körülmények, az értelmiségi létet csaknem ellehetetlenítő fizikai és lelki megpróbáltatások között telik az egykorú levelekben „vad tartomány"-nak, „félkclct"-nck nevezett Moldvában. A katolikus szempontból egészen 1884-ig missziós területnek számító országba a római Propaganda hagyományosan főként olasz hittérítőket küld, akik a 19. század folyamán állandó konfliktusban állnak a magyar klerikusokkal. Az ébredő román nacionalizmus az 1830-as években már elhat a magyar falvakba — pecsétjeik kötelezően román köriratúak, a hatóságokkal való érintkezés nyelve kizárólag a moldován -, ám ekkor még nem az állam korlátozza a magyar lelkészeket anyanyelvű szolgálatukban, hanem a többségi olasz klérus, amely az ortodox románság közötti terjeszkedés szándékával, de a nyelvi rokonság engedte kényelmi okokból is az államnyelv egyházi és iskolai, sőt alkalmanként magánéleti használatát erőlteti. A rendesen a szegényebb plébániákon szolgáló magyar papok jövedelme általában csekély, és egy hazai megszorítás miatt külföldi állomásukon plébánosok sem lehetnek, csak helyettesek vagy káplánok; mindez óhatatlanul alárendeli őket a náluk egyébként is mindig legalább kétszer számosabb olasz klérusnak. A legtcrhesebb körülmény mégis a hazájuktól való távolság és elszigeteltség. Az utazás költséges, bizonytalan és körülményes a kinti drágaság, a közlekedési infrastruktúra fejletlensége és a rossz közbiztonság miatt. Magyar betűhöz csak „elég bajjal és vigyázattal", a hazai árnál drágábban jutnak; az 1840-es évek közepén egy erdélyi kalendárium ára kint a hazainak két-háromszorosa.

1

6 A postajárás lassú és bizonytalan. Levelezésüket alkalmanként az ellenszenvű olasz klérus is akadályozza: megtörténik, hogy a velük konfliktusba kerülő magyarok leveleit elfogják.

1

7 Az 1820-30-as években a misszióba lépő fiatal papok közül többekről is tudjuk, hogy olvasmányaikban, érdeklődésükben kinti elszigetelt helyzetük ellenére is a lehetőségig igyekeznek lépést tartani a hazai értelmiséggel. Közülük ered például a kort lázban tartó őshaza- és rokonkeresés egyik érdekes mcllékszála: Lukotya Mansvét (1802-1874) pusztinai pap 1838 novemberében beszámol az akadémiának azokról az értesüléseiről, amelyeket a cári birodalomban élő, állítólag magyar nyelvű pohunusoYxó\ szerzett egy Moldvában szolgáló orosz katonatiszttől.

1

8 Éppen a magyarországi szellemi mozgalmakkal való kapcsolattartás igénye teszi, hogy ezek a fiatalemberek kint már az erős nyelvi regionalitás közegében eltöltött néhány év után is szinte gátlásosán érzik leszakadásukat a hazájukban formálódó közmagyar nyelvi normától. Hármuk irathagyatékát tekintettem eddig át, eszerint közülük ketten panaszkodnak erről. Az 1825 óta misszionáló Kónya Kornél (1802-1866) gorzafalvi pap 1839-ben amiatt szabadkozik, hogy nem tud az „új magyarsággal" írni, hiszen azt a külföldön lehetetlen volt megtanulnia.

1'' Petrás Ince (1813-1886) pusztinai lelkész pedig értékítéletet is megfogalmaz, amikor 1841-ben, missziójának negyedik évében nyelvbeli 62