Folia historica 22

I. Tanulmányok - Szelke László: A „fekete-sárga Szegfű" - Szekfű Gyula és a Rákóczi mozgalom.

nemzetet jogaiból, vagyonából, becsületéből. S ez a nemzet eltűrt mindent. Néma, ájult mozdulatlanságban feküdt, mint a halott. S mikor már megölték a jelenét, megrontották a jövőjét, akkor a bécsi zsoldon élő pribékek ekbizott vakmerősége nekiesett a múltjának is. Ott vanak még kincsek, értékek, ottvan emlékeknek nagyságnak, dicsőségnek csuda-gazdagsága. Ki akarták hát rabolni azt is. Beszennyezni, lealázni, hogy hasonlítson ehhez a nyomorult, aljas jelenhez. Legnagyobb, legszentebb, legtündöklőbb drágaság volt a nemzet múltjában a Fejedelemnek szenvedések Golgotáján istenséggé nemesült, glóriás alakja. Neki hát ennek a szent alaknak, berántani a fertőbe, a panamisták, a játékbankosok, a Lukács Lászlók mellé. S ekkor történt a csodálatos jelenség. A nemzet, amely a maga megkinzását, kifosztását, meggyalázását aléltan tűrte, feleszmélt, felriadt, mikor a Fejedelem emlékére támadt az erkölcsi nihilisták szentségtörő dühe. A kenyerét nem védelmezte, de a megsértett kegyeletét megvédelmezni nyomban talpra állott. Míg a testén suhogott az elvetemült rendszer korbács, mozdulatlan maradt. De mikor egy gőgös korbácsütés a Fejedelem emlékét érte, felszisszent, felkélt, s útjába állt a kegyeletrablásnak. Mint az ember, akinek rablók törnek a házára. Leütik ugy, hogy elalél. Megkötözik, s hozzáfognak a ház kifosztásához. A leütött ember lassan eszméletre tér. Látja, hogyan szednek össze mindent a haramiák, hogyan törik fel a szekrényeket, hogyan viszik el pénzét, ruháját, kenyerét. S ő a földön fekve szótlanul, mozdulatlanul nézi a fosztogatást. Nagy erejével talán szét birná tépni a kötelékeket, s talpra állva talán ki tudná kergetni a haramiákat. De az ütéstől támadt kábultság lenyűgözve tartja. Kábult fővel, fásultan, a védekezés gondolata nélkül nézi a garázdálkodást. Egyszer azt látja, hogy nekiesnek az édesapja képének is, letépik, szaggatják, lábbal tapossák. S aki kenyerének, vagyonának elrablását alélt nyugalommal nézte, most ettől föleszmél, öntudatra ébred, eltépi a köteleket s az elkeseredés haragos erejével támad apja gyalázóira. S az élősdiek hada ijedten látja, hogy még él a nemzet, s mégse lehet ellene minden gazságot büntetlenül elkövetni. Most már hátrálnak, s ők is megtagadják azt, aki Rákóczi emlékére mert kezet emelni. Ez a merénylete a nemzet megrablásának nem sikerült, a történelmi mult kincstárát keményen védelmezi a magyarság. Ennek az elkövetőjével tehát nem vállalják a közösséget. Elhúzódnak tőle, nem ismerik többé, mint a tolvajszövetség azt a cimborát, aki rajtavesztett a lopáson. De hiába tagadják meg. Közösségük ezzel a merénylettel nyilvánvaló. Nem kell erre bizonyíték sem. Elsőtekintetre látja mindenki, hogy az a kegycletrabló könyv édes gyermeke a Tisza-rendszernek. A lelki hasonlatosság olyan szembeötlő, hogy ez a mai nemzetellenes kormányrendszer az apaságot le se tagadhatja. Csak ennek a nyomorult kornak a szelleme teremhetett ilyen gyümölcsöt s ez a szellem csak ilyen gyümölcsöt teremhetett. Mérgezett talajból csak mérges növények fakadhatnak. A Tisza-rendszernek kellett jönnie, hogy erkölcstelenségeivel átmérgezze a magyar közélet talaját, ugy teremhetet ebben a talajban az a mérges illatú szegfű. Avagy miért nem adott ki az Akadémia ilyen könyveket akkor, mikor a koalíció volt kormányon? Mért csak most jut eszükbe az Akadémia tudósainak belegázolni a kuruc költészet csodakertjébe, belegázolni Rákóczi emlékének szeplőtelenségébe s meghazudtolni, besározni Thaly Kálmán becsületes, lelkes munkáját? 36