Folia historica 22

I. Tanulmányok - Szelke László: A „fekete-sárga Szegfű" - Szekfű Gyula és a Rákóczi mozgalom.

Szekfü komoly lépéseket tesz, az addig Rákóczit az emigrációban is a hazájáért küzdő, magasztos jellemként ábrázoló, szerinte hamis és hazug kép átformálására, és a történelmi személyiség emberi oldalának és lelki életének a bemutatására. A fejedelem nem csak az új francia udvar megkövetelte, gyorsan változó társalgási divatnak nem tudott megfelelni, hanem műveletlcnségét, a francia nyelvben és stílusban való járatlanságát még, öregember dacára, megmosolyogtató udvarlásaival is tetézte.

1

5 Szekfü ugyanakkor nem hallgatja el, hogy Rákóczit, természetesen az éppen elmúló vagy elmúlt világhoz tartozó régi udvaroncok közül többen igen szellemesnek és tanultnak tartották, és barátságukba fogadták.

1

6 Az új udvarral beköszöntött új stílust és a jövőt képviselő „Saint-Simon emlékirataiban róla emlékezvén, igazi finom nagy úrnak mondja, de nem hallgathatja el, hogy tehetségtelennek és szellemnélkülinek tartja."

1

7 Szekfü egyik legnagyobb vitát kiváltó kijelentése, hogy Rákóczi, egyre kevesebb és rendszertelenebb jövedelmet élvezve az udvartól, népes háznépének eltartása érdekében, nehéz szívvel de mégis „párisi házában játékbarlangot rendeztetett be"

1

8, igaz ugyan, hogy „maga nem lakott ott"

1(

), de mégis tudott róla és tudomásul vette azt. Szekfű egyúttal leírja azt is, hogy a korban a „nyilvános szerencsejáték, nagyban járta"

2

0, az udvar számos tagja tartott fönn efféle játékbarlangokat, vagy volt szenvedélyes híve és ezáltal törzsvendége ezeknek a Játéktermeknek."

2

1 Szellemesen, ironikusan és kegyetlenül fogalmaz: „A száműzetéssel járó nyomorúságok természetes következménye volt, hogy Bethlen Gábor Erdélyországának neve most szerencselovagok és félvilági hölgyek reményeinek vált czégérévé."

2

2 Szekfü nem egyszer fogalmaz a Petőfi (Rákóczi) és Thaly Kálmán (Bujdosó kuruc dala) versek stílusához és a kultusz következtében a nemzeti panteonban rögzült magasztos képhez képest keményen és kíméletlenül. Kiváló példa erre, hogy a fejedelem Vallomásaibó\ ismert, és Vallomásaiban őszintén megbánt és beismert, valóban hűtlen, sőt kicsapongónak mondható életét élénk színekkel festi meg: „Feleségéhez csak a vérnek pillanatnyi felforrása tudta hozzákapcsolni; mikor az gyermekágyban feküdt, a férj naponkint nagy lovaglóutakat tett, hogy szerelmének egy újabb tárgyával találkozhassék. Később a lengyel hcrczegnével éveken át viszonyban volt."

2

3 Szekfű nem jogtalanul, de ismét csípősen fogalmaz, amikor a következőket mondja: „nem minden alap nélkül kelt szájra az a vád, hogy nem egyszer fontos pillanatokban hagyta ott az országot hogy életkedvét kielégíthesse..."

2

4, továbbá, „mikor a felkelés ügye végét járta, szétszórt kuruezoknak nem volt hol fejüket lehajtaniok, a parasztságot kuruez és császári sereg egyaránt kiélte, Rákócziék és Bercsényiék víg szánkócsilingeléssel sikamlottak a lengyel határ haván, szép lengyel asszonyok társaságában."

2-"' Hiába folytatja így: „Az emberek érzékenysége akkor nem volt ilyen dolgokban annyira kifejlődve, mint manapság. Csak a 19. század franczia és német érzékenysége és romantikája fejlesztette ki a köztudatot, hogy a táncz és mulatozás sorscsapások lesujtása idején szentségtörés" - bennünk marad a kép: az országot irányító és a terhek igazságosabb elosztását hirdető fejedelem nem feladatai végzése mellett, hanem esetleg helyett adja át magát az evilági örömök - a később leginkább bánt bűnök - legédesebbikénck, a szép nőkkel való gondtalan mulatozásnak. Rákóczi lelkesedése és elszántsága az újabb török háború kezdetén már a régi volt. Leveleket írt, tanácskozásokat tartott és terveket kovácsolt. Arra a döntésre jutott, hogy a vidéki francia élet állandó nyugalmát és egyhangú szépségeit feladva Keletre utazik és török földön, a szultán tanácsadójaként és hadseregszervezőjeként veszi ki részét a régi ellenség, a császár elleni küzdelemből. Lelki szemei előtt természetesen a siker esetén ismét a souverainként elfoglalni kívánt erdélyi trón lebegett, melynek vágya Szekfü szerint „már annyira hatalmába kerítette lelkét, hogy jelenlétét és uralmát észre sem veszi, következményeit természetesnek 21