Folia historica 21
I. Tanulmányok - Papp Júlia: ,,...a' mit magunkért nem akarnánk, akarjuk Hazánkért!"
- elsősorban Bécsbe - vándorolnak. 9 6 1783-ban Károlyfehérvár környékén talált ókori mozaiklelet „hajón Bécsbe fel-küldetett. Ennél még szebb hasonló Mosaicummal rakott Pádimentum találtatott volt 1766-ban néhai nagy emlékezetű Fö Hadi-Vezérünk Groff Hadik András Ur idejében, a' kinek költségén számos ilyetén régiségek ásattak-ki a' földnek el-rejtett gyomrából; de fájdalom! Ki-menetelével mind Bécsbe vitettek, és a' Hazától el-idegenültek." 9 7 A hazai művészeti és régészeti emlékek külföldre „engedésének" korábbi szokása hangsúlyozza a Nemzeti Múzeum programírásának szerzője is - a nemzeti gyűjtemény gyarapításának esélyeit rontja: „Az emberek többféle igyekezetek és Ítéletek othon (sic) elmulasztották a' legszükségesebbeket, a' midőn a' legbetsesebb dolgoknak megvetések, vagy aranyat kivántsi éhség azon legdrágább számtalan ritkaságokat idegen földekre kivinni megengedte, a' mellyeket most nállok mint saját Szépségeket meredt tagokkal tsudálunk." 9 8 * Míg tehát a művészeti és régészeti emlékek gyűjtése Európában a korábbi századokban elsősorban az egyén gazdagságának, kivételes társadalmi állásának, illetve - az antikváriusi, antikvitásrajongói hagyománnyal és szemlélettel összefüggésben - műveltségének, kifinomult ízlésének, a szellemi arisztokráciához, az „igaz nemességhez" való tartozásának reprezentálására volt alkalmas, 9 9 a művelődés megbecsülése a felvilágosodás tudományos és kritikai szemléletének megerősödésével és a polgárság kulturális emancipálódásával párhuzamosan a 18. században általánossá válik. Az ész és a tudomány mindenhatóságába, illetve az irodalom és a művészet erkölcsi nevelő erejébe vetett hit elmélyülésével a kultúra egyetemes küldetésjelleget kapott. 10 0 A 18-19. század fordulóján a művészeti és régészeti emlékek megmentése is egy sajátos, a tulajdonos hazafias érzését és a tudomány és művelődés iránti tiszteletét bizonyító hangsúlyt kapott. „Ditséretes dolog magunk végett az emlékezetre méltókat el nem temetni; az az: a' mit magunkért nem akarnánk, akarjuk Hazánkért!" (TGY 1819.IX.112-113) - olvashatjuk egy írásban, mely véletlenül előkerült antik leletek nyomán további kutatásra buzdítja a terület birtokosát. Magyarországon a művészeti, régészeti emlékekre irányuló érdeklődés megélénkülésében a politikai legitimáció mellett - mint láttuk - a legkorábbi időktől szerepet játszott egyfajta sajátos nemzeti-kulturális reprezentációs igény is. A 18-19. század fordulóján, a nemzeti öntudat erősödésével párhuzamosan a hazai múlt tárgyi emlékanyagának gyűjtése egyre határozottabban kezdett összekapcsolódni a tágabb közösség, a nemzet kulturális legitimációjának megerősítésére irányuló törekvésekkel. Ha egyének mentettek meg - még ha saját gyűjteményük számára, illetve házuk vagy kertjük díszítésére is - előkerült régészeti leleteket, az emlékek azáltal, hogy leírásukat jelentőségüket a nyilvánosság előtt ismertették, beépültek a közösség kulturális örökségébe, értékrendjébe. De tágabb keretekben, emelkedettebb - nemzeti - szempontok szerint kezdett értéket nyerni az emlékek egyéni megmentésének aktusa is. Azt a tervet, mely előkerült antik leleteket nem kulturális-szellemi rangjuknak megfelelően akart elhelyeztetni, nem ,,a' mi időnkhöz, és Nemzetünkhöz illő javallás"-ként ítélték el. (HT 1808.1.337-338) Számos szerző hangsúlyozza - alkalmanként az itáliai humanistáktól kiinduló, nemzetkarakterológiai toposzokra épülő európai „kulturális verseny"-ben 10 1 elért helyezésünkön való javítás szándékával - hogy a hazai emlékek összegyűjtésével 10 2 nemcsak magunk, hanem a kritikus külföld előtt is bizonyíthatjuk a művészeti emlékek, tágabb értelemben a művelődés iránti érzékünket. A Nemzeti Múzeum gyűjteménye gyarapításának szükségességét például az is indokolja, hogy a külföldiek „...már az első tekintetre is érthessék 's 43
