Folia historica 19

I. Tanulmányok - Patay Pál: Hétszilvafás kisnemesek, mint vándorló harangöntők

Patay Pál Hétszilvafás kisnemesek, mint vándorló harangöntők „Aki harangot önt, annak sokat kell vándorolni." Ez a mondás járta az 1700-as évek elején Németországban.

1 Az akkori kezdetleges szállítási viszonyok között ugyanis egyszerűbb volt a harangöntő mesternek a munkához szükséges felszerelésével szekéren oda utaznia, ahol harangot szándékoztak öntetni és a helyszínen elvégezni a munkát, mint az otthonában megöntött súlyos harangot a helyszínre eljuttatni. Hansonló volt a helyzet az Alföld északkeleti részén is a 18. század folyamán és még a 19. elején is. A török időkben, vagyis a 16-17. században ezen a vidéken nem élt harangöntő mester. Ha valahol harangot akartak beszerezni, Kassára, vagy Eperjesre mentek, ahol műhellyel rendelkező mesterektől vásároltak készen lévő harangot. A mecénások is velük öntettek. Az eperjesi műhely azonban, amely fél évszázadon keresztül ontotta a harangokat erre a vidékre, Mathias Ulrich halálával (1678) megszűnt. De Kassán sem élt ezidőtájt harangöntő mester. Tudunk viszont ebben az időben készült harangokról, amelyeket Iohannes Schmox (Smox) öntött, aki a harangjainak feliratában „cracoviensis"-nek, vagyis krakkóinak, Krakkóról valónak nevezte meg magát.

2 Ez a megnevezés arra látszik vallani, hogy nem tartotta magát a Felső-Tisza-vidéken honosnak; a kedvező piac reményében jött ide, ahol helységről helységre vándorolva űzte a mesterségét. Szatmáron, ahol a tunyogi harangját öntötte, sem telepedhetett meg hosszabb időre. Nem sokkal később ugyancsak Szatmáron működött egy Casparus Cultrarius nevű mester. A neve alapján nem valószínű, hogy magyar lett volna. Lehet, hogy ő is lengyel volt. Két harangjáról tudunk, az 1685-1687. évekből, amelyeket kölesei Kende Márton öntetett.

3 Vándorló mesterek számára ezt követően a Felső-Tisza-vidék, de tulajdonképpen szinte az egész Tiszántúl nyílt piacot jelentett, ugyanis mind Schmox, mind Cultrarius csak rövidebb ideig tartózkodhatott errefelé, más mester pedig - Nagyváradot kivéve - még a török félhold eltűntével sem telepedett le ezen a vidéken. De az utóbbi városban működő harangöntőkről is már csak a 18. század elejéről van adatunk. Ismerünk egy Moritz Lang nevűt, aki 1718-ban Mikepércs és 1720-ban Bihardiószeg (Diósig, Románia),

4 illetve egy Martinus Lang nevűt, aki 1726-ban Körösnagyharsány számára öntött harangot.

5 (Moritz Lang Erdélyből költözhetett Nagyváradra, ugyanis egy ugyanilyen nevű mester - talán éppen ő 1715-ben Nagyszebenben öntött egy harangot a vurpodi - Vurpar, Románia - evangélikus templom számára.

6) Majd csak két évtized múlva tűnik fel ismét harangöntő mester Váradon, Szegedi György személyében (róla alább). Arról, hogy lengyel vándor mesterek a 17-18. század fordulójának idején is tevékenykedtek a Fels-Tisza-vidéken, konkrét adattal is rendelkezünk: 1704-ben II. Rákóczi FerencMiskolc városának a „becsületes bírák alázatos instanciájára" egy 11 mázsa (kb. 610 kg) súlyú „törzs ágyút" ajándékozott, melyből „több dirib-darab rezekkel" és a város „ládájában régen heverő tizennégy forintból álló polturából" egy Podolinski György nevű lengyel mester helyben öntött harangot.

7 A Felső-Tisza-vidék 18. századi, sőt még 19. század eleji harangjainak nagy részén nem találjuk meg a készítő mester nevét, sem a készítés helyét. Minthogy az ország más vidékein lakó városi, céhbeli német mesterek ebben az időben szinte kivétel nélkül feltüntették a nevüket a harangjaikon,

8 jogosan tételezhetjük fel, hogy a kérdéses anonimok nem származnak tőlük. A 18. század közepétől kezdve azért néhány névvel mégis találkozunk; 123