Folia historica 18
I. Tanulmányok, közlemények - Németh Gábor: Mezővárosi írásbeliség, ingatlanforgalom és szokásjog az abaúji és zempléni mezővárosokban a 16-18. században
A testamentumok többsége közvégrendelet volt, a magistrátus vagy az általa kirendelt személyek előtt kelt. A hegyaljai szokás akkor ismerte el érvényesnek, ha a nótárius és három tanácsbeli személy előtt készült, valamint a város pecsétjével hitelesítették. 1715-ben már nemes ember jelenlétét is szükségesnek tartották, mivel „fide dignitások vagyon az haza törvényében is az igaz nemes személyeknek". A magukat jogaikban csorbítva érezők a jogügyleteknél szokásos módon adhattak hangot tiltakozásuknak. Mádon 1615-ben törvénynapig a megpecsételéstől tiltottak egy testamentumot („pátens legyen"). 9 6 Az armalisták számarányának növekedésével mind több magánvégrendelet készült. Ez esetben a feudális jog szolgált zsinórmértékül. A testamentumtévő saját aláírása, vagy keze keresztvonása, valamint pecsétje és tanúként nemes emberek, vármegyei esküdtek hitelesíthették az írást. Az országos jog a végrendelkező aláírása nélkül hat nemes tanú, ellentkező esetben öt tanú jelenlétében fogadta el hitelesnek a végrendeletet. 9 7 Mint arra már utalásokat láthattunk, ismerték és alkalmazták a tutorság intézményét is. A tutor minden ügyben törvényesen képviselhette az általa felügyelt személyt és annak vagyonát, így például tilalmazhatott, szükség esetén ingatlant idegeníthetett el. Kijelölhették végrendeletileg, a rászoruló maga is megnevezhette, de a város is kirendelhette. Általában a legközelebbi atyafi előjoga volt. Kassa városához írt levelében egy gönci asszony azzal indokolta, hogy lemondott Károli Gáspár árvájának korábban rábízott gondviseléséről, mivel kiderült, hogy a varannói prédikátor házastársa, Károli Kata közelebbi vér, „mert atyjával egy vele". 9 8 Összegezésként megállapítható, hogy az évszázadok alatt fokozatosan kialakuló és rögzülő, belső fejlődésből fakadóan önálló elemekkel átszőtt, de a feudális jogrend alapjaiból merítő consuetudo normatívái meghatározónak számítottak a szőlőművelő régió mezővárosaiban. Bennük az önrendelkezés legfontosabb területei ismerhetők fel. Jelentőségük ebből a szempontból feltétlenül többre értékelendő, mint a történetírás által hagyományosan az önállóság zsinórmértékének tekintett kiváltságok, így a 16-17. század fordulójától erősödő földesúri nyomás ellensúlyozásának szándékával megszerzett és egyre-másra megújított mezővárosi privilégiumlevelek. Az itt vizsgáltak bizonyítják, hogy a gazdálkodás legjelentősebb területét a földesúri függés ellenére saját szokásaik alapján maguk szabályozták a települések. A szokásjog által szentesített ebbéli jogaikat sikeresen oltalmazták és nagyjából csorbítatlanul megőrizték a feudalizmus egész korszakában. Ez elsősorban a magyarországi mezővárosi fejlődést mozgató társadalmi erők szempontjából figyelemre méltó. Mintegy „törvényes" hátterét szolgálja a magyarországi fejlődés és felzárkózás egyik lehetséges alternatívájaként megjelenő, nemességszerzés révén társadalmilag is emelkedni kívánó mezővárosi rétegeknek. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a korszakban ez a réteg szerzi meg az oppidumok irányítását, sajátítja ki az önkormányzati tisztségeket. Belőle rekrutálódik a helyi szokásjogot ismerők, alkalmazók és alakítók csoportja. Ugyanakkor nem tagadható, hogy rögzülésében a fejlődés megrekedésének, a 17. századtól fokozatosan erősödő földesúri támadásoknak is hatása volt. Jelentősége azonban mindenképpen a történettudomány által már részletesen megismert alföldi cívisjoghoz mérhető. Valamint nem mellőzhető e - rendi státuszukat tekintve földesúri függésben élő - parasztpolgári és armalista közösségek szellemi és művelődésbeli szintje sem, amely - mint azt a bőségesen fennmaradt források alapján valószínűleg szintén meggyőzően sikerült bizonyítani - a 16-18. századi mezővárosi kisnemes és jobbágy számára mindennapos gyakorlattá tette a bemutatottakat. 63
