Folia historica 18

III. Műhely - elméleti, módszertani, gyakorlati kérdések - Sipos Enikő: A Szt. László palást metamorphozisa

utal.

5 A viseleti elemek, a ruhák záródása, a vállpalástok kiforduló szegélye a 13. század végére-14. század elejére vallanak. A Ladislai Regis felirat betűtípusa, a hímzések kivitele arra enged következtetni, hogy egykorúak lehetnek s nem régibbek a 13. századnál. A hímzések lenvászon alapon ún. Anlege technikával készültek. Az igen ritka kivételektől eltekintve gyakorlatilag minden fémszálas hímzés Anlege technikájú. Ennek lényege, hogy a fémszálat soha nem húzzák keresztül az alapanyagon csak ráfektetik, és selyemfonallal a kívánt minta szerint leöltik. így a mindig igen drága fémszálakból jóval kevesebbet kell felhasználni, valamint elkerülhető, hogy a legtöbbször selyem bélfonal köré tekert, vékony fémszalag lecsavarodjon megakadva az alapszövetben, esetleg a bélfonal összecsomósodjon munka közben. A két figura öltözeteinél a lenvászon alapra fektetett, aranyozott ezüst fonalakat kék, vörös és zöld selyemmel rombuszmintában öltötték le. A vállak és a haj foltját zeg-zug vonalban varrták az alaphoz. Bár a szakirodalom nem említi, mégis szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a férfi figura arcának, kezének testszín hímzése egy valamikori javítás eredménye lehet (3. kép). Eredetileg ugyanis, ugyanúgy mint ahogy az a női figuránál ma is látható, az arc és a kezek ezüst fonallal készültek, ami unikum számba megy a hímzés történetében (4. kép). Az arc rajzát, a kontúrvonalakat selyem száröltés adja. Ezzel szemben a férfi figura fejének foltját testszínű selyemmel töltötték ki, benne a szemek, száj orr vonala más öltéstípussal ún. keleti öltéssel varrott és az egész sokkal gyengébb kivitelű. Ezt a feltevést igazolja az a kis ezüsthímzés maradvány, ami a kinyújtott kéz alsó részén megmaradt (5. kép). Anyagát és technikai kivitelét tekintve megegyezik a női figura arcának és kezének hímzésmódjával. A Ladislai Regis feliratot vörös selyemszövetre hímezték aranysárga selyemmel tűfestéses technikával. Az alapszövet vágott széleit visszahajtották s laza öltésekkel varrták a hátlapra. A hímzések keltezését csak az öltésmód alapján nem lehet meghatározni. A hímzéstechnikákban ugyanis technikai fejlődés nem mutatható ki. Már igen korai munkákon is igen finom, tökéletes technikával találkozunk. Ezért korukra nézve inkább az ábrázolt viseleti elemek lehetnek döntőek. Viselettörténeti szempontból a figurák nem lehetnek korábbiak a 13. századnál. A miseruha eredeti állapotát, tehát a palást formát Flury Lemberg asszony a svájci Abbeg alapítvány restaurátora rekonstruálta. A konzerválás során a különböző öltésnyomok, fonalmaradványok, kifakult részek alapján jól meghatározható volt az áthelyezett részek eredeti helye, valamint a különböző időkben végzett javítások. Egyúttal az is bebizonyosodott, hogy a leltárban és a Gazotti életrajzban jelzett átalakítás valóban megtörtént. S míg Szent István palástját harangcasulából alakították át világi ruhadarabbá, itt éppen ellenkezőleg egy királyi díszpalástból készült miseruha, ami hitelesíteni látszik az eredeti tulajdonos személyét is. Ami az eredeti állapotot illeti, amikor még palást volt, szabásvonalát tekintve szabályos félkör, melyet, egy 230 cm széles, 150 cm hosszú selyemből szabtak (1. rajz). A jobb és bal oldali toldást az anyag kerekedő aljából megmaradt szövetdarabból egészítették ki. A palást alsó szegélyét keskenyebb, elejét széles aranylampasz szegélyekkel díszítették. Erről korábban már esett szó. Az eredetileg 30 cm széles anyagot felhasználáskor hosszában kettévágták, így két 15-15 cm-es sávot kaptak. Egyiket rávarrták a palást elejére, ami a félkör átmérőjéből adódik. A maradék 15 cm-es anyagot tovább osztva kapták az alsó szegélyt, amit kissé betartva idomítottak a palást ívelt széléhez. A palást miseruhává alakítása radikális beavatkozást tett szükségessé. Hiszen egy palást jellegét az elején lévő díszítés határozza meg, míg miseruhánál a hátoldal díszí256