Folia historica 15

Körmöczi Katalin: Horvát Boldizsár íróasztala és az osztrák—magyar kiegyezés (Történeti — múzeológiai adalékok a kiegyezési törvények megalkotásához)

Felöltőmet az ajtó melletti állványra akasztván, közeledem az öreg úr felé, a ki félig ülő, félig fekvő helyzetben a pamlagot foglalta el; szájában — mint mindig — a „Cabanos" volt. Jó reggelt kívánok neki, mire azonban semmit nem felelt. Homlokát ránczba szedte, nagy szemöldökei még inkább neki borzadtak. Úgy éreztem magamat, mintha darázsfészekbe jutottam volna. Mindemellett összeszedtem bátorságomat s leültem a vele szemben álló karosszékbe, a melyet a pamlagtól egy asztal választott el, míg Wenckheim az asztal szegletén a másik karosszékben helyezkedett el. Két-három perez telt el így csendben szótlanul. Az a szélcsend volt ez, a mely a vihart megelőzni szokta. Elvégre is az öreg úr szakitá meg a hallgatást, s e kérdést intézte hozzám rideg fagyasztó hangon: „Hát te micsoda véleményben vagy?" Én ártatlannak színlelvén magamat, ezzel az ellenkérdéssel feleltem: „Miféle ügyben?" „Hát a demokrata-körök ügyében" dörmögé az öreg úr. „Abban a véleményben vagyok, a melyben az egész minisztertanács", válaszolám nyugodt, szelíd hangon. Most azonban kitört a vihar. „No hát, te is szép legény vagy - mondá fölháborodva az öreg úr — kezet foghattok egymással. Mondhatom, gyönyörű alkotmányos miniszterek vagytok egytől egyig. Hát hol vettétek a törvényt, a mely feljogosít benneteket a demokrata-körök betiltására?!" Alig ismerte valaki az öreg urat jobban, mint én. Hosszas tapasztalásból tanultam meg, hogy bármily erős volt meggyőződése, de konok nem volt, s az érvek elől nem zárkózott el soha. Megkíséreltem tehát ezúttal is szerencsémet. „Ha mindenre törvényeink volnának, — válaszolám — akkor könnyű volna ezt az országot kormányozni; de a baj éppen az, hogy törvényeink minden téren hiányzanak: unfertige Zustande, mint a német mondja és mi mindemellett felelősek vagyunk az ország nyugalmáért. Ilyen nehéz helyzetben mindent merek tenni, a mit motiválni tudok, ellenben semmit a mire nem találok motívumot." „Hát mik azok a motívumok?" kérdé, de hanghordozása már egy skálával alább szállt. Ekkor kifejtettem érveimet. Az öreg úr arcza ezalatt fokról-fokra veszített szigorából. Nyugodtan végig hallgatott s aztán mondá: „Nem elég ezt mondani magunk között, a rendeletbe is föl kell venni a motívumokat." 96