Folia historica 8

Németh Annamária: Emlékezés Mihalik Sándorra

iparművészet haladó törekvéseinek ügyét. Tevékenyen részt vett a múzeum változatos témájú és sűrűn rendezett időszaki kiállításaiban. Munkásságára a nemzetközi kutatás is felfigyelt és a Bernben majd Londonban tartott művészettörténeti kongresszusokon előadásai nagy elismerésben részesültek. 1939-ben visszatért gyermekkora városába, és apja nyomdokait követve, a kassai múzeum igazgatójává nevezték ki. Ez új fordulatot adott kutatói kíváncsiságának és az ott eltöltött négy és fél év alatt, munkálkodása Kassa művészi múltjának kutatásával forrt egybe. Rendkívül szerteágazó munkát végzett, amelyről három könyvben számolt be. Nevéhez kötődik a Miklós börtön múzeummá való berendezése, a rodostói Rákóczi-ház rekonstruált másának felépítése, az Orbán-torony melletti kőtár megteremtése, valamint legalább 6000 tárgy megszerzése, ásatások és restauráltatások munkája. Amikor Kassát elhagyta, nyugodtan írhatta le jelentésében, hogy „egy helyett négy múzeumot adok át" a Csehszlovák Köztársaságnak. Budapesten, 1946-tól a Magyar Nemzeti Múzeum helyettes főigazgatójaként, ismét óriási feladatok vártak rá. A háborútól sérült, részben romos részben kiégett múzeum épületét és anyagát kellett újjáteremtenie. 1948-ban pedig a 48-as szabadságharc nagyszabású, Centenáriumi Kiállításának főrendezője volt, amely kiállítás egy millió látogatót vonzott a múzeumba. Szinte valamennyi kiállítás előkészítésében, rendezésében résztvett, legtöbbször a háttérben maradva, véleményével, tanácsával segítve a munkát. 1960-ban megrendezhette a szívének oly kedves olasz szabadságharc, a Risorgimento emlékkiállítást. Közben pedig fáradhatatlanul kutatta, írta betegen is, a magyar ipar és művészet egy-egy darabkáját. Másfél százat is meghaladja megjelent tanulmányainak, cikkeinek, könyveinek száma, amelyek közül nem egy, alapvető jelentőségű. Bár senki, nála képesebb nem lett volna a magyar ötvösség történetének összefoglaló megírására, mégsem vállalkozott reá, mert az igazán nagy tudású ember szerénységével tudta, hogy a valóságos és hiteles kép összeállításához még milyen sok részletet kell megvizsgálnia. Utolsó nagy műve, amelyért a művészettörténeti tudományok doktora címet elnyerte,a Hann Sebestyén nagyszebeni ötvösről írott monográfia. Előadásokat tartott az Egyetemen és az Iparművészeti Főiskolán, de nem teremtett iskolát. Tudása szinte észrevétlenül épült be a következő generációk kultúrájába. Aki hallotta Őt, aki környezetében élt az megtanulta szeretni a tárgyakat, megérteni a tárgyakon keresztül a múlt üzenetét és mélységesen tisztelve kutatni azoknak az embereknek a titkát akik a tárgyakat létrehozták. 204