Folia historica 6

Patay Pál: A Magyar Nemzeti Múzeum haranggyűjteménye II.

században és a XIX. század elején működő, nem a városi német polgárság sorából származó, de szakmájukat hivatásszerűen űző mesterek munkáját. Harangjának — különösen a harangtetőnek — ebben az időben már szokatlan alakja elárulja, hogy szakmáját nem tanult mestertől sajátította el; nem ismerte a harang alakjának már kikristályosodott, szabványos arányait. Díszítései is csak utánzatai a szokásosaknak, mégis ízlésesek és érdekes összhatást váltanak ki. Minden esetre Máté István ügyeskezű ezermester lehetett. Eberhard, Henricus. A keresztnevét kezdetben Heinrichnek, később Henricusnak, majd 1825-től kezdve pedig Henriknek író pesti mester a XIX. század első felének (1800-tól 1838-ig működött) legismertebb és talán legjobb harangöntője volt. Megrendelői és vásárlói elsősorban az Alföldről és a Dunántúl keleti feléből kerültek ki, amely területen szinte monopolhelyzetet élvezett. A mai ország területéről egyelőre Győr-Sopronból, Vasból, Zalából és Szabolcs-Szatmárból nem ismeijük harangjait. Korrentsch, Markus. (1851-1868.) Az utolsó egri harangöntő mester. (Halála után özvegye folytatta még néhány évig ott az ipart.) Egyben a kézműiparos mesterség utolsó vidéki reprezentánsainak is egyike. Mint általában elődeinek, az ő piaca is az egri egyházmegye területére terjedt ki. Ireits, F. Honnan és hogyan jutott Kisszállásra, hogy ott 1859-ben harangot öntsön, egyelőre ismeretlen előttünk. Bizonyára külföldi mester volt; egyetlen más alkotását sem ismeijük. Harangja jó munka. Messzemenő lenne, ha a Múzeum haranggyűjteményét még további, így pl. hangtani szempontok szerint is megkísérelnők értékelni. Jelen tanulmányunkkal a célunk az volt, hogy számot adjunk a hazai kézműiparnak egy, a művelődéstörténet részéről eddigelé meglehetősen elhanyagolt mesterségének a Nemzeti Múzeumban őrzött emlékeiről és rámutassunk azokon keresztül a harai göntő mesterség történetének néhány fejezetére. 46