Folia historica 6

Patay Pál: A Magyar Nemzeti Múzeum haranggyűjteménye II.

vegyesen fordulnak elő. A feliratokban igen gyakran találkozunk a középkori harangokon szokásos „0 rex glorie veni cum pace" szöveggel. Kidolgozásukból következtetve általában mesterségüket jól értő kézművesek munkájának látszanak, bár az 1536. évi taszári harang tükörírásos, homorú betűs felirata arra vall, hogy a harang készítőjének e téren nem volt túl nagy gyakorlata. E korszak harangjain gyakori díszítés a palást derekának közepén körbefutó indás abroncs (pl. Betlenfalva), valamint a domborműves embléma (Ecseg). A korona eléggé magas fülei pedig hegyes- vagy derékszögben, sarkosan megtörtek. Ebben az időben még nem kristályosodott ki a harangoknak hangtani szempontból legmegfelelőbb alakja. Többségük még megnyúlt testű, de van már közöttük zömökebb is (83% a magasság-átmérő aránya). A bulcsi harang felső része még igen keskeny (az alsó átmérő 42%-a), de másoké már meglehetősen széles (57%). A XVI. század elejének harangjai még minuszkulás feliratúak, sőt akad még ilyen a század végéről is (1595, 1596). A század közepétől fogva azonban az antiqua betű használata válik általánossá (gyűjteményünkben a legkorábbi 1542-ből való). A derékon körbefutó indadíszt ritkán még továbbra is alkalmazzák (1596 Abád, 1622 Feled), valamint emblémákat (1596). Ugyancsak a század közepétől kezd divatba jönni az, hogy a pártázatot is profitálják abronccsal vagy bordával. A korábbi feliratszövegek továbbra is gyakoriak még, de a reformáció ideológiájának hatására újabbak jelennek meg, pl. „Verbum Domini manet in aeternum" (1587 Felsőlápos). Érdekes megfigyelni, hogy a XVI. század közepétől kezdve a harangok kivitelében visszaesés tapasztalható. Ezt minden bizonnyal az általános történelmi eseményekkel hozhatjuk kapcsolatba. Még a török háborúktól kevesebbet szenvedett Erdély területéről származó harangok között is akadnak olyanok, amelyeknek alakja a szabványostól eltérő, betűi nem tetszetősek, nincsenek is szabá yosan elrendezve, sorbaszedve (1576 Siménfalva, 1581 Szentlélek). Nem valószínű, hogy ezek jól tanult, komoly gyakorlattal rendelkező kézművesek munkái lennének. A gyűjtemény XVII. századi harangjai között egy-egy darabbal képviselve van az ország három különböző vidékének legjelentősebb mestere, mégpedig a pozsonyi Heroldt Baltazár, az eperjesi Wierd György, valamint a brassói Neidel János. Meglevő alkotásaik méltán tanúskodnak kiváló szaktudásukról. Ugyanakkor e szép kivitelű harangokkal ellentétben ugyanebből az időből származó silány minőségűek azt árulják el, hogy a néhány jól képzett mester mellett öntöttek harangot olyan emberek is, akik csak úgy-amennyire sajátították el a harangkészítés technológiáját, de 40