Folia historica 4
Vona Anikó: Olasz korsós minta egy magyar úrihímzésen
Vona Anikó: Olasz korsós minta egy magyar úrihímzésen Az emberiség egyik legjellemzőbb tulajdonsága a díszítésre való hajlam, a környezet, ruházat, a használati tárgyak szebbé tétele. Az egyes népek művészi fejlődésének az ad egyéni ízt, hogy a hagyományos díszítőelemek milyen mértékben élnek tovább és hogyan ötvöződnek a korszakok általános stílusjegyeivel. Az „úrihímzés" a magyarországi textilművészet egyik legváltozatosabb és leggazdagabb csoportja. A szerencsésnek nem mondható elnevezés a XIX. század végén keletkezett, megkülönböztetve ezt a hímzéscsoportot az ekkorra már kialakult tájjellegű népi hímzésektől. A felhasznált anyagok drágasága, a kézimunkák óriási technikai tudás- és munkaigényessége érthetővé teszi, hogy a hímzések elsősorban a gazdagabb „úri" családok számára készültek. Az udvarházakban és a jómódú polgári városi otthonokban nem csupán a ház asszonyai, lányai hímeztek, hanem résztvettek a munkában a szegényebb sorú asszonyok is. „A nemesek udvaraiban például jobbágyasszonyok is segédkeztek a hímzések kivitelezésében, s ha lényegében a meghatározott, előrajzolt formákhoz szigorúan tartották is magukat, mégis sokszor akaratlanul is becsempészték népi képzeletük eredeti mondanivalóit és ízét. Ezért a társadalmi rétegek művészetét mesterségesen elválasztó éles határokat fel kell oldanunk." ,,A nemesi udvarokban hímezték a díszes kelengyéket, melyeken az egész háznép, a jobbágyasszonyok közül választott .segítők' is dolgoztak." 2 A hímzés azonban nem volt az asszonyok privilégiuma, mert a főúri udvartartáshoz hímzőmesterek tartoztak, és feltehetően a XV. században már céhekben is dolgoztak a „hímvarrók". A mesterlegények vándorlásaik során megismerték a keleti, a nyugati mintákat, technikákat, és hazai ízlés szerint átalakították azokat. Tehát nem helytálló az a nézet, mely szerint az „úrihímzések" tipikusan az úri osztály művészi ízlését tükrözik, mert kialakításukban a szegényebb néprétegek is jelentős részt vállaltak. 145