Folia historica 2

F. Dózsa Katalin: A szabóipar Magyarországon a dualizmus korában

folyt 37 K-ért egy, legfeljebb 20 K-t érő ruhadarabot adott! Példáját más cégek is követték egészen addig, amíg a rendőrség le nem állította a „bombaüzletet". Az új ruhák mellett nagy kereslet volt a használt ruhákból. Budapesten már 1885-ben 12 üzlethelyiségben árultak használt női ruhát, s ez a hálózat a férfi- és női ruháknál egyaránt bővült, lehetőséget teremtve az orgazdaságnak is. A Szabóiparosok Közlönye

2

1 például kárörvendően tudósít Feldmár Jakab újvásártéri ruhakereskedő elítéléséről, aki egy vevőt az utcáról becipelt, ritka olcsó és jó minőségű ruháit ajánlva. A vevő valóban megfelelőnek talált egy kabátot, — melyet éppen az előző héten loptak el tőle. De az is gyakori volt, hogy a használtruha-kereskedésben is rossz minőségű osztrák készruhát árultak, melyet „uraságoktól levetett finom holmi"-ként adtak el. Sokszor a kereskedő maga szervezte meg raktári készlete előállítását. Előfordult, hogy a tőkepénzes vállalkozó szakembert vett maga mellé azzal hitegetve, hogy ha az üzlet beindul, cégtársává teszi. Egy bizonyos idő múltán azonban felmondott neki, mert a már betanított segédszemélyzet az elkészített szabásminták alapján egyedül, a szakember irányítása nélkül is el tudta végezni a munkát, természetesen jóval olcsóbban. A kisvárosi posztókereskedők legmerészebb fogása az volt, hogy vevőiknek felajánlották, ha boltjukban ruhaszövetet vásárolnak, a kívánt ruhadarabot olcsó ós ügyes szabójukkal mindjárt meg is varratják. így még műhelyre sem volt szükség, mert a szabók — a további megrendelések reményében — szívesen vállalták, hogy saját műhelyükben, a kereskedő által megszabott olcsóbb árért elkészítik a ruhát, s így a kereskedő az eladás mellett még elkészítésén is tudott keresni. A Szabóiparosok Közlönye kipellengérez két, hozzá forduló kisiparost, akik gyalázkodó levelet írtak egymás ellen, pedig szomorú helyzetük okozói saját maguk voltak. A városka posztókereskedője ugyanis egyiküknek felajánlotta az együttműködést, mire a másik olcsóbb árat ajánlott, hogy inkább vele dolgoztasson. Olyan versengés kezdődött kettőjük között, hogy végül a kereskedő a saját és családja ruháit ingyen varrathatta a versengő szabóiparosokkal, akik azt vették észre, hogy kevesebb bérért, ugyanannak a vevőközönségnek varrnak, mint azelőtt! Budapesten a textil- és ruházati kereskedelem a Nagykörút és Kiskörút között helyezkedett el. Az elegáns, finomabb eszközökkel dolgozó divatházak a Belvárosban, a tömegkonfekcióra berendezkedett „áruházak" az Erzsébet és Váci körúton, míg a legsilányabb „tandlerei" („Lim-lom árusítók". A lim-lomot jelentő Tand német szóból eredő gúnyszó, amit a szabók szívesen alkalmaztak.) a Károly körúton és a Király utcában. A pesti szállodákban is raktárakat rendeztek be az ügynökök 1902—3-ban, a Breyer cég esete (lásd 154