S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 62. (Budapest, 2001)
(hasonló időjárási körülmények között) „csak" négy példányt sikerült megfigyelni. A faj ezévi legkésőbbi ismert példánya és egyben első alföldi adata Szabóky Csaba és Kutassy György nevéhez fűződik, akik Kunpeszéren figyelték meg 2001. VIII. 24-én (egy példány). Említésre érdemes, hogy ebben az évben a Szigetközben is újra megtaláltuk Ásványráró és Patkányos között augusztus 31-én. Leg. Kun András. A fenti adatsorok alapján többféle következtetésre is juthatunk. A legkézenfekvőbb elképzelés a faj aktív, recens terjedése; erre utalhat egyrészt az, hogy alig tíz év alatt számos új lelőhelyről került elő, másrészt, hogy az adatok jelentős hányada az ország északi vidékeire esik, nagy hegyvidéki területek folytatásaként (a szigetközi, hansági és rábamenti lelőhelyek az Alpokhoz, a börzsönyiek a Fátra-vonulathoz, az északkeletiek - Jósvafő, Bodrogköz - pedig a Felvidékhez, az ott honos populációkhoz kötődnének). A bakonyi, vértesi-vértesalji és kunpeszéri adatok azonban ebbe a körbe nehezen illeszthetőek, ráadásul a közép-dunántúli élőhelyek gyakorlatilag „beállt" populációk jelenlétére utalnak. Érdemes azon elgondolkodni, hogy a Xestia sexstrigata tipikus élőhelyein (sík és alacsony dombvidéki lápok, mocsárrétek, láprétek) Európa-szerte gyakori faj, és ehhez hasonló képet mutat a szigetközi és a vértesalji láp- és mocsárréteken. A patkányosi csapdában repülési idejében szubdomináns fajként jelentkezett 1995-ben, míg a Csíkvarsai-réten az egyik napon domináns faj volt, egyedszáma meghaladta a vele együtt előforduló Mythimna pollens (Linnaeus, 1758) és M. impura (Hübner, 1808) fajokét is. A fénycsapdás lelőhelyek sorában a következő legnagyobb egyedszámot mutató csapda (Bakonybél-Somhegy) is távol van a frontszerű terjedés valószínűsíthető északnyugati útvonalától. Másrészt, a többi helyekről csak kisszámú példány került elő, mely szintén magyarázható a megnövekedett repülési aktivitás („terjedési potenciál") eredményeként, azonban arra is utal(hat), hogy a fénycsapdák viszonylag távol vannak azoktól a helyektől, ahol a lepke ténylegesen tenyészik. Ez a távolság lehet kicsi is és elképzelhető, hogy a fajnak már régóta honosak kis (eddig felfedezetlen) populációi, melyeket pontosan azért nem sikerült megtalálni, mert szorosan kötődnek tenyészőhelyükhöz. Ha tehát nem folytattunk (és folytatunk) gyűjtéseket ezeken a meghatározott élőhely foltokon, akkor az esetleg csak pár száz méterre levő fénycsapda sem fogja észlelni hosszú időn keresztül. Ennek illusztrálására érdemes újra megemlíteni, hogy a Csíkvarsai-réten oly gyakorinak mutatkozó fajból a hegylábhoz csak két kilométerrel közelebb fekvő Csákvári-réten már csak négy példányt sikerült észlelni, és a lepkészek által oly sokszor felkeresett dolomitlcjtőkön, melyekről tulajdonképpen rávilágítunk a Csíkvarsai-rétre, soha egyetlen példánya még nem került elő! Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a Xestia sexstrigata recens elterjedési képét bizonnyal több, egymást erősítő folyamat alakítja, melyben a határozott irányú terjedés, a kis lokális állományok növekedéséből adódó emigráció és diszperzió és a helyi faunakutatás szerencsés momentumai egyaránt jelen vannak. Valószínű az is, hogy legalábbis bizonyos lápterületeinken, illetve az Alpokhoz és a Kárpátokhoz közeli folyóközi ártéri láp- és mocsárréteken a faj már hosszabb ideje tenyészik, csupán a faunakutatás adott szintjén nem sikerült korábban felfedezni. Valószínűleg ez a helyzet a bakonyi és vértesalji populációkkal is; ennek a kérdésnek eldöntése — a további faunakutatás mellett — részletes populáció-genetikai vizsgálatokkal lenne lehetséges. Ez a tény egyben a további vizsgálatok irányát is megszabja. Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani az ERTI-nek az adatok szíves rendelkezésünkre bocsátásáért, továbbá a Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítványnak és az illetékes Nemzeti Parki Igazgatóságoknak, hogy kutatómunkánkat területükön engedélyezték.
